Míg külföldön William S. Burroughs (1914-1997) népszerűsége és elismertsége a hatvanak évek óta töretlen, sőt kultikus tisztelet övezi a „szürke mágust”, idehaza csupán a jól értesült kevesek látják benne a XX. század egyik legnagyobb íróját és tanítómesterét. Burroughs nem pusztán szépirodalmi teljesítménye révén emelkedett kultikus rangra, hanem azért is, mert a legtöbb műve beavatás. Beavatás a lét sötét titkaiba. Ha úgy tetszik, alászállás a pokol fenekére, vagyis a tudat mélyrétegeibe. Ám e kérlelhetetlen önfeltáráshoz Burroughsnak megrögzött határsértővé kellett válnia. A gátak áttöréséhez kivételes bátorsága és elszántságra volt szüksége, akkor is, amikor drogokat fogyasztott, és akkor is, amikor e radikális szöveg-, hang- és filmkísérleteket folytatott. A világhírt a vulkanikus erejű Meztelen ebéd hozta meg számára a hatvanas években. Mit is mondhatott az évekig betiltott regényről az 1966-os bírósági tárgyaláson az egyik koronatanú, Norman Mailer? A Meztelen ebéd „annak látomása, hogy mi történik az emberiséggel, ha teljesen elszigetelődik az örökkévalóságtól”. Mailer korai megállapítása telitalálatnak bizonyult. Burroughs több mint hatvan kötetes életművet hozott létre, de lényegében egyetlen kérdéskör foglalkoztatta: a fizikai és biológiai létbe zárt ember nyomorúsága és az önmeghaladás szükségessége. Burroughs úgy vélte, az ember kórosan megrekedt a fejlődésben. Olyan, mint egy ebihal, amely képtelen békává változni, a vízből a szárazföldre lépni. Utolsó regénytrilógiájában, és annak első részében, A vörös éjszaka városaiban (1981) minden korábbi művénél átfogóbb, kiérleltebb diagnózist ad az emberről. Hatalmas eszköztárral dolgozik, kifogyhatatlanul ontja az észbontó látomásokat és vérbő akciókat, kontinenseket és évezredeket átívelő szédületes utazásra csábít, miközben egy rettenetes és sokarcú vírusbetegséggel szembesít, amely a százezer éve letűnt ősi civilizációból, a vörös éjszaka városaiból származik. S hogy az apokaliptikus forgataggal mit akar elérni? Egyvalamit biztosan. Rá akar ébreszteni a szomorú valóságra: mivel a beteg állapota ilyen súlyos, bármiféle üdvözlés vagy megszabadulás csak reménytelen hazugság lehet.

Eraszt ​Fandorin – miután korábban leleplezett már egy nemzetközi összeesküvést, egy török kémet és egy kalandornőt, aki „az évszázad bűncselekményét” követte el Párizsban – 1882-ben Moszkvába érkezik. Azóta, hogy nem találkoztunk vele, Japánban szolgált követként (ahol, mint a történet során megtudjuk, sok mindent megtanult a keleti harcművészetekből), s most vele van hűséges japán szolgája, Masza.
A város kormányzója mellé helyezik különösen titkos ügyek nyomozójának – de különösen titkos ügy egyelőre ne ígérkezik.
Fandorinnak azonban nem kell sokáig várnia. Moszkvában ugyanabban a szállodában száll meg, mint régi ismerőse a háborúból, Mihail Szoboljev tábornok, más néven „az orosz Akhilleusz”, a hős, a nemzet kedvence; s Szoboljevet reggel holtan találják: éjszaka váratlanul szívrohamot kapott. Semmi sem utal a gyilkosságra, és a rendőrség el sem kezdené a nyomozást, ha Fandorin nem figyelne fel azonnal néhány gyanús apróságra.
Az, hogy bűncselekmény történt, hamarosan a napnál is világosabb számára, de sokáig minden rejtélyesnek, kibogozhatatlannak látszik.
Egyáltalán: hogyan követték el a gyilkosságot, hiszen a boncolás során nem találtak mérget a holttestben?
És kik tehették el láb alól Szoboljevet? A németek, hogy meggyengítsék az orosz hadsereget? A moszkvai alvilág egyik feje, hogy megkaparintsa a pénzét? Vagy netán a legmagasabb állami körök állnak a gyilkosság mögött?
Egyre messzebbre vezetnek a szálak, de végül Fandorin ezúttal is mindent kiderít, s ezúttal is varázsos szépségű nők segítik – vagy épp hátráltatják – a nyomozását.