Tisztában volt azzal, hogy az ideiglenesen Amnesztia fedőnévre keresztelt tervet, amely fölött éppen töprengett, a legmagasabb parancsnoki szinten hagyták jóvá, de az még Armbruster őrnagynak sem jutott volna eszébe, hogy maga a Szövetséges Expedíciós Erők Főparancsnoksága dolgozta ki, annyira ellent mondott minden hagyománynak: válasszanak ki tizenkét köztörvényes bűnözőt, akiket a hadbíróság halálra vagy hosszú fegyházbüntetésre ítélt gyilkosságért, nemi erőszakért, rablásért vagy más erőszakos bűncselekményért; képezzék ki és készítsék fel őket az ellenséges vonalak mögötti bonyolult és mocskos munkára, amennyire csak rövid, bár meg nem határozott idő alatt ez lehetséges; végül, közvetlenül az invázió előtt tegyék partra őket titkon az európai szárazföldre, hogy a lehető legnagyobb pusztítást végezzék a náci háborús gépezet anyagi javaiban és emberállományában. Ennyiből állt az Amnesztia-akció terve…

A Luxemburgi Zsigmond távoli kegyét és oltalmát élvező Gabriel kiemelkedő tehetséggel végzi tanulmányait, és fényes jövő áll előtte. Ám ahhoz, hogy magas körökben foroghasson, az intrikálás mesterévé kell válnia. Amikor a Zsigmond ellen összeesküvő főurak Váradon elhatározzák, hogy Nápolyi Lászlót koronázzák királlyá, az érsek pedig titokban az uralkodó meggyilkolására ad parancsot, Gabriel útra kel, hogy figyelmeztesse pártfogóját. Eközben barátja, Börki András, a fiatal bihari nemes is elindul, hogy Stibor vajda mellett részt vegyen élete első csatájában a trónbitorló Nápolyi László ellen, és később a budai udvarba jutva lovagi rangot szerezzen. Gabriel megmenti Albeni Eberhard püspök és a leendő királyné, Cillei Borbála életét. Befolyásos támogatóra tesz szert, miközben rá kell döbbennie, hogy semmi sem az, aminek látszik, és hogy az életben olykor nincs helye az erkölcsnek és jó szándéknak. A fiatal diakónus arra is rájön, hogy különös titok lappang a váradi székesegyházban őrzött Szent László-ereklye körül, melyet csak a beavatottak ismernek. Gabriel válaszút elé kerül: beletörődik, hogy csupán báb a hatalmasok játékában, vagy sikerül saját kezébe vennie sorsát? Udvari kötelességeit kiválóan teljesíti, ellenfeleivel ravaszul szembeszáll, és tevékenyen részt vesz a Sárkányos Rend megalapításában. A lovagrendében, melynek a „hivatalos” történetírás szerint Zsigmond király támogatóinak összefogása lett volna a rendeltetése, az „árnyéktörténelem” azonban másképp emlékezik róla…

Kr. u. 880. Az Etel folyó mellett elterülő sztyeppén élő magyari törzsekre egyre nagyobb nyomás nehezedik kelet felől: a besenyők betörései megszaporodnak, és nyilvánvaló, hogy ezek a támadások csak előszelei egy nagyobb viharnak, az összes besenyő törzs nyugat felé vonulásának. A magyarok lassan, de biztosan harapófogóba kerülnek a keleti lovasnépek és a nyugati birodalmak, Bizánc és a Bolgár Cárság között. Mindemellett a magyarok törzsszövetsége is megosztott: Levedi, a kündü csak a megyer és a kürtgyarmat törzsek támogatását bírja, a másik öt törzs a gyulát, Álmost támogatja. Álmos célja az, hogy egyetlen vezér alatt egyesítve a magyar törzseket szembeforduljon a keletről közelgő viharral, és az érkező népeket meghódítva, beolvasztva hatalmas pusztai birodalmat hozzon létre. Levedi ezzel szemben a Havasokon túli Pannóniában látja a magyarság új hazáját – és új jövőjét, a frankok és a bizánciak mintájára való letelepedését. A két vezér szembenállása ha nyílt háborúságot nem is, de tapintható ellentéteket és kisebb összecsapásokat okoz a magyar törzsek között. Az idő azonban sürget: hamarosan döntésnek kell születnie, ha nem akarják, hogy a magyar olvadjon bele valamely más pusztai népbe. Hüse Lajos regényében a legújabb régészeti és antropológiai kutatási eredményeket is felhasználva kínál fordulatokban gazdag, olvasmányos bepillantást a honfoglaló magyarság IX. századi történetébe.

Nemere István új történelmi regénye a honfoglalástól Árpád fejedelem haláláig terjedő időszakot dolgozza fel, részben a rendelkezésre álló szűkös források, részben az írói képzelet alapján. A X. században a Kárpát-medencébe érkező magyar törzsek előtt két sorsdöntő feladat állt: az új hazában való végleges berendezkedés, illetve a határok biztosítása, különös tekintettel a Keleti Frank Királysággal határos nyugati gyepűre. A szerző árnyaltan és átfogóan örökíti meg a történettudományban sokáig csak a „kalandozások korának” nevezett időszak első évtizedeit. Fordulatokban gazdag történetében felmutatva azt az egyre inkább elfogadottá váló tényt, hogy a nyugati hadjáratok legalább annyira szóltak a frankokkal, különösen Arnulf királlyal kötött szövetség katonai kötelezettségeinek teljesítéséről, illetve később, a magyarokkal szemben ellenséges Gyermek Lajos uralkodása idején a nyugati határok megszilárdításáról, mint a puszta zsákmányszerzésről. A nagyrészt sikeres nyugati hadjáratok közepette a hátországban is a magyarság sorsát évszázadokra meghatározó változások kezdődtek, melyek hatásait a szerző a fejedelmi családtól és a vezérektől kezdve a törzsek harcosain, kézművesein és asszonyain át a honfoglalók minden rétegének életében bemutatja.