1931 és 1945 között japán csapatok pusztították végig a leigázott területeket. Civileket végeztek ki, városokat fosztottak ki, foglyokat mészároltak le, foglyaikat és a helyi lakosságot kegyetlenül kizsákmányolták. Körültekintően összeállított munkájában a szerző feltérképezi a pusztítás e szisztematikusan kiépített szörnyű rendszerét, objektív vizsgálatnak veti alá az egyének által elkövetett bűnöket, és részletesen kitér azon okokra is, melyek Japánnak az elfogadott emberi jogokat semmibe vevő példa nélküli rémtettei mögött rejlettek.

A sztálingrádi csata egyértelműen fordulópontot jelentett a második világháború menetében. A város elfoglalása 1942 őszén, majd nem sokkal később a teljes szovjet bekerítése, utána a hiábavaló német felmentési kísérletek – mindez mindkét oldalon rettenetes emberi áldozatokkal járó, felőrlő jellegű hadviselést hozott magával. Paulus tábornagy sztálingrádi kapitulációja 1943 januárjában jelentősen meggyengítette a többi német hadsereg pozícióját a keleti fronton, de a szovjet erők is hatalmas veszteségeket szenvedtek, miközben igyekeztek kiaknázni ezt a stratégiai győzelmet. Az ezt követő szovjet offenzívák már azzal fenyegettek, hogy a teljes front összeomlik a Szovjetunió délnyugati területein (a magyar 2. hadsereg pusztulása is ekkor következett be). Ezt Erich von Manstein, a második világháború egyik legtehetségesebb német tábornokának ellenoffenzívája akadályozta meg – többek között sikerült visszafoglalnia Harkovot, némileg megváltoztatva ezzel a háború menetét. Prit Buttar, a második világháború keleti hadszintérének avatott szakértője ebben a könyvében kiegyensúlyozottan, széles forrásbázisra támaszkodva elemzi a szovjet és a német hadműveleteket és stratégiai elképzeléseket, a katonai vezetők döntéseit a sztálingrádi és a gyakran figyelmen kívül hagyott harkovi hadművelet időszakában (1942. november–1943. március). Mindezt a frontvonalban harcolók első kézből származó, megrendítő beszámolói és visszaemlékezései egészítik ki, és teszik emberi szempontból is átélhetővé. Külön erőssége a könyvnek, hogy a főszereplők életútját szélesebb kontextusban, tágabb időbeli kitekintésben mutatja be.

Ma már nem igényel különösebb bizonyítást, hogy a második világháború 1944–1945. évi magyarországi harcai elválaszthatatlan részét képezték a német–szovjet arcvonalon folyó, és a háború végső kimenetele szempontjából is döntő jelentőségű küzdelemnek. Ezen belül a Tiszántúlon tomboló, 1944. októberi ütközetek (szovjet szóhasználatban a „debreceni támadó hadművelet”) története különösen érdekes. Ebben a hadműveletben ugyanis a harcoló felek a döntés kierőszakolása érdekében főként páncélosokkal felszerelt alakulatokat vetettek be. A sokáig pontatlanul „debreceninek” nevezett alföldi páncéloscsata meglehetősen összetett és helyenként nehezen követhető manőverek sorozatából állt. Ám éppen ez az állandóan változó, sokszor a résztvevők számára is váratlan fordulatokat tartogató mozgóharc teszi olyan egyedivé és izgalmassá a tiszántúli összecsapásokat. Az 1944. októberi harcokat feldolgozó Az alföldi páncéloscsata első kiadása több mint 13 éve jelent meg. A jelenlegi kötet ennek jelentősen kibővített és átdolgozott kiadása. A téma ismételt feldolgozását az elmúlt évtizedben is tovább folytatódó kutatás és az ennek keretében fellelt újabb jelentős mennyiségű – főként elsődleges, azaz korabeli – forrásanyag indokolta. Különösen fontos ebben a vonatkozásban, hogy csak pár éve váltak nagyobb számban kutathatóvá az oroszországi levéltárakban őrzött anyagok. Az új forrásokból számtalan, eddig ismeretlen tény állapítható meg az egyes alakulatok harcértékével, részletes harctevékenységével, eredményeivel és veszteségeivel kapcsolatosan, amelyek a harcokról alkotott összképünket is módosítják. A harci események követését fényképmelléklet és térképvázlatok segítik.