„A legragyogóbb római történetíró” – ahogy a nagy tanítvány, Tacitus nevezte – viharos közpálya és magánélet után jutott el oda, hogy szinte világtörténelmi távlatból szemlélődve gondolkozzék a római köztársaság bukásának és egyeduralom felé haladásának okain és tanulságain. Ez a szemlélődés a Julius Caesar meggyilkolását követő néhány évben kapott irodalmi formát két teljesen fennmaradt főművében, a Catilina-összeesküvés és a Jugurtha-háború történetében, valamint a befejezetlenül maradt, csak részleteiben ismert Korunk történetében. A két kis munka, amely Sallustius helyét a világirodalomban kijelölte, csak a legáltalánosabb értelemben sorolható a történetírás műfajába. Szerzőjük szándékai között a megtörtént dolgok emlékezetének megörökítése távolról sem volt a leglényegesebb. A római történelemnek néhány évtizeddel korábbi és viszonylag jelentéktelen két mozzanatát azért választotta tárgyául, hogy így zavartalanabbul beszélhessen a maga koráról, sokkal inkább az író, mint a kutató történész szemével nézve emberi jellemeket, sorsokat, indulatokat. Munkái bevallottan szenvedélyes erkölcsi állásfoglalások a maga korának alapkérdéseiben, de az író olyan mélységeit ismerte az emberi cselekvések társadalmi és lélektani indítékainak, hogy távol a lehangoló irányzatosságtól, az erkölcsi züllés parttalanságát példázó Catilina a mű végén hőssé magasztosul, a hősnek szánt Marius pedig szerencse pártolta learatójává ellenfele dicsőségének. Így történhetett, hogy Sallustius történeti koncepciói ma tudománytörténeti kuriózumok, az író ragyogása azonban Tacitus óta semmit nem homályosodott.