„A pápaságéleterejének hatalmas megnyilatkozását tárja föl a konstanczi zsinat után következő korszak története. A római szentszék tekintélye, melyet a nagy szakadás idején az egymással szemközt álló vetélytársak és párthíveik versengése megingatott, újból érvényesül meg nem fogyatkozott módon. Egy hírneves protestáns történetíró nyíltan vallja, hogy ehhez a szakadáshoz hasonló válságban minden világi birodalom enyészetét találta volna; ellenben «az egyházban, csodálatos szervezeténél, a pápaság eszméjének elpusztíthatatlan erejénél fogva, a legmélyebbre érő hasadás is csak föloszthatatlanságát igazolta». Zsigmond királynak kétségkívül a legnagyobb része volt abban, hogy a római szentszék a kereszténység egyházi és politikai kormányzásában megillető helyét visszafoglalta. A közte és az új pápa, V. Márton között létrejött benső viszony megszilárdítására voltak hivatva a szentszék követei, kik udvaránál és országaiban tartózkodtak. Még Konstanczban időzése alatt, 1418 július 10-én rendelte a pápa Dominis János bíbornokot, ki előbb raguzai érsek volt, a magyar korona országai és Csehország területére legátussá, elsősorban a husszita eretnekség kiirtását tűzvén ki föladatául. Oldala mellé kevéssel utóbb a spanyol De Palacios Ferdinandot, ki ekkortájt lett az apostoli palota ügyhallgatójából lugói püspökké, mint nuntiust helyezte.”