Valamikor ​régen, boldog háborúelőtti időben, kétféle polgári háziasszonyt ismertünk. Az egyik – a jó háziasszony – kulcscsörgető, tűzrőlpattant, örökké izgatott menyecske volt. Baboskendővel kötötte be fejét, kötényben járt, égett zsírszagot terjesztett maga körül és fénylett az orra. Minden ételre azt mondta, hogy sajátkezűleg készítette, régi családi recept szerint és meg volt sértve, ha a vendég nem ürítette ki a tálat. Asztaltól percenként fölpattant és kisietett a konyhába, ahonnan aztán harsány vezényszavak, pörlekedés és szakácsnősírás egyvelege hangzott be az ebédlőbe. Ennél a háziasszonynál mindig sokat, zsírosat és nehezet ettünk. Rontott gyomorral, nyomott kedéllyel távoztunk házából, ahol egyébről alig esett szó, mint a háztartás örömeiről és bánatairól, a cselédek komiszságáról és a kofák szemtelenségéről. A másik hölgy – a rossz háziasszony – úgynevezett kékharisnya volt. A felhőkben élt, ott is a Nyugatot olvasta, lelki problémákkal foglalkozott és azt állította, hogy az étkezés lealacsonyító, de sajnos szükséges szégyen. Az ebédlőasztal körüli csoportosulás főleg azt a célt szolgálta, hogy a körben való üldögélés megkönnyítette az irodalmi vitákat. Főleg pedig azzal hencegett a kékharisnya-háziasszony, hogy még soha életében nem lépte át a konyha küszöbét és hogy egy lágytojást se bírna megfőzni. A rossz háziasszonynál, igazat megvallva, szívesebben étkeztünk, mint a jó háziasszonynál. Először is, mert nem muszáj volt enni, ha nem akartunk, másodszor is, mert a rossz háziasszony néha ráhibázott egy jó szakácsnőre, míg a jó háziasszony a legjobb szakácsnőt is átgyúrta saját formájára, azaz tönkretette. Napjainkban mindkét fentemlített háziasszonytípus eltűnt. Kihaltak. Ha akad belőlük itt-ott egy-egy ritka példány, csodálkozva nézzük, mint valami vízözönelőtti emléket.

Kézikönyv ínyencségre törekvőknek és haladó ínyenceknek!
Jóllehet a jó bor magában is élvezetes dolog, de a megfelelően hozzáillesztett étellel még sokkal nagyobb örömök forrása. Igaz ez fordítottan is. Bármilyen jó étel élményét sokszorosára fokozhatja a hozzá jól választott ideális bortárs. Sajnos még mindig kevesen vannak tisztában ennek jelentőségével, s így önmagukat fosztják meg fontos élvezetektől.
Jelen mű szerzője életének jelentős részét tette fel arra, hogy lámpást tartson a gasztronómia szellemének az eléggé zavaros Útvesztőkben, s hogy nemi világosságot gyújtson az érdeklődők elméjében. Mert a minőségi életre való áttérés egy bizonyos pontján egyszer csak eljön az az áldott pillanat, amikor felmerül a fontos, nagy KÉRDÉS:
„mit igyunk ehhez a…??? ”
Erre / ezekre a kérdésekre igyekszik e mű válaszokat adni, segíteni, súgni, sugalmazni.
Mit is igyunk a hízott májpástétomhoz, az erdélyi töltött káposztához, az üde kaviárhoz és az erdei gyümölcsök társasagában megjelenő szarvas gerinchez, a borjúsülthöz és a lecsóhoz, a pizzához és a bolognai spagettihez, a vadas marhához és a libatepertőhöz, a görög salátához és a harcsapaprikáshoz, a japán sushihoz és az indiai kormához, a különféle sajtokhoz és édességekhez…, hogy csak néhány példát felvillantsunk.
Mert a Kérdés előbb-utóbb mégis feltevődik, majd lassan magától értetődővé lesz. A szerző művével eme ihletett pillanat eljöttét szeretné siettetni és minden erejével segíteni.