Buda egyik csendes utcájában áll egy omladozó ház. A homlokzati nagy erkély két oldalán egy-egy szépséges angyal magasodik, kezükben leeresztett pallos – mintha csak a házat vigyáznák mindenfajta veszedelemtől. Bizony, van is mitől óvni-védeni, mert le akarják bontani, hogy szállodát építsenek a helyére. A lakók azonban mozgalmat indítanak a patinás épület megmentésére, vezetőjüket, Zsuzsát pedig szoros szálak és emlékek fűzik a házhoz: annak idején, egyetemista korában rendszeresen látogatta ott a csaknem százéves Hilda nénit, aki elmesélte neki az életét. Paál Hildának szavai életre keltik az 1910-es éveket, amikor az angyalos ház a fénykorát élte. Hilda, Klári, Manci és Lina, a négy barátnő együtt élik át a századelőn a felnőtté válás, és persze a szerelem, valamint az elkerülhetetlen csalódások édes-fájdalmas élményeit. Az angyalos ház azonban titkokat is rejt: az egyik emeleti lakásba rejtélyes új lakó költözik, és esténként különös vendégek fordulnak meg nála. A lányokat furdalja a kíváncsiság, és amikor nyomozni kezdenek, akaratukon kívül még a kor politikai cselszövéseibe is belekeverednek. A ház története ezzel nem ér véget, tovább folytatódik-bonyolódik a kötet végére beillesztett két novellában. A Karácsony a ligetben egy félszeg, édes-bús, tragédiába torkolló szerelmet idéz, a Rozmaring pedig a némafilm korának Amerikájába, a Broadway színpadjaira és a New York-i filmstúdiókba vezeti a regény egyik szereplőjét és az olvasót.

Hárman valának az asztalfőn, a Petőfi-szobor bankettjén. Tisza a legközepén frakkban. Jobbról Jókai attilában kokárdával a mellén, balról pedig Ráth Károly öklelő bajuszával. Körülöttük szemben és szerteszét mindenütt előkelő «matadorok» itták a hegy levét… Így ittak, iddogáltak… Tisza letette szemüvegét: anélkül is rózsaszinü volt már a világ s elmerengett édesdeden Petőfi egyik költeményének tartalmán, hogy hányadik is már a pohár? Ha valaki elkiáltaná magát most: «Jerünk, verjük be a szabadelvükör ablakait!» Biz’ isten, velünk jönne Tisza is. Pompás kedélyben van mindenki. Egyszóval azon a fokon áll a bankett, hogy most már érdemes komolyan beszélni az irodalomról. – Magatok vagytok az oka, – mondja Tisza, – hogy a magvar ember nem foglalkozik most veletek annyit, mint azelőtt s hogy a nymbus csökkent, magatok se foglalkoztok magatokkal annyit, mint Bajzáék korában – hanem minket politikusokat nyakgattok.