A ​XX. század egyik legnagyobb hatású gondolkodójától mind ez idáig magyarul csak egyetlen – első – műve, a Logikai-filozófiai értekezés jelent meg. Most, a könyvkiadás sajátos fintoraként, Wittgenstein utolsó sorait tartja a kezében a magyar olvasó. A két mű egyúttal a filozófus két korszakát képviseli. Az Értekezés-ben – melyet Wittgenstein a Monarchia katonájaként az első világháború lövészárkaiaban írt – a Bécsi Kör filozófusai ismertek eszméik letisztult megfogalmazására. Ám e szellemi rokonság hangoztatása Wittgensteinból csak idegenkedést váltott ki. A bizonyosságról című mű pedig a filozófus „cambridge-i korszakának” szülötte, mely korszak gondolatvilágát többek közt az analitikus filozófusok, illetve a „mindennapi nyelv filozófusai” érezték a magukéhoz közelállónak. Ám ők is Wittgenstein elutasításával találkoztak. A Wittgenstein-műveknek ez a sajátosan ellentmondásos befogadása – a hatástörténet megszokott megértési-félreértési jelenségein túl – maguknak a szövegeknek a megszokottat meghaladó rejtélyességével magyarázható. Az Értekezés, száraz logikai formulái egy kimondatlan és kimondhatatlan – misztikus – etikai tanításra utalnak. A késői művek nyelve – filozófiai szövegeknél meglehetősen szokatlan módon – a mindannyiunk által beszélt mindennapi nyelv, melyet Wittgenstein a filozófiai érvelés egyedül értelmes közegeként ismer el. Ám e késői szövegek fő érve is az életünkre, nyelvünkre való rámutatás, melyben egy minden racionális, rendszerszerűségre törekvő érvelés előtti igazság mutatkozik meg, nem kevés értelmezési nehézség elé állítva az olvasót.

„Egyébként csak bevezetést akartam adni;kulcsot a bölcselet műhelyébe és némelyeknek talán a bölcsesség szentélyébe is. Faxit deus.”