A történetkutató a mult eseményeit és jelenségeit különféle tárgykörök síkjain szemléli s ezeknek megfelelően politika-, had-, társadalom-, gazdaság-, művelődés-, település-, jogtörténetről stb. szól. A közelmúltban a népiségtörténetben új tárgykör jelentkezett. Új természetesen csak a tárgykörre irányuló szemlélet volt, maga á tárgy, a népiség történetének jelenségei az emberi nem életének eredendő ősi elemei. A népiség történeti elemeinek feltárása és történetkritikai értékelése kibővíti a nemzeti történelem mezejét s miként a politika-, had-, társadalomtörténet stb., a népiségtörténet is a mindig páratlanul sokszínű történeti élet jobb megismeréséhez visz közelebb. Ez a munka kísérlet a magyar népiségtörténet összefoglaló tárgyalására. Joggal kérdezheti az olvasó: vájjon „ez ifjú történetkutatói területen történt már annyi előmunkálat, hogy akár csak részleges összefoglalásra is gondolni lehet? Egyáltalában nem, sőt ami történt, az alig több a kezdetnél. Munkánk nem is óhajt egyéb lenni vázlatnál, amely jelenségek és problémák rendszerezésére nyújt alkalmat. Kétségtelenül még nagy vonalakban sem minden megfigyelhető jelenség és nem minden felvethető .probléma rendszerezésére. A honfoglalás korától kezdve elsősorban az ország honfoglaláskori népi vizsonyait, a magyar településterület kialakulását, e terület fokozatos kiszélesedését, majd hullámzását és visszaesését, a magyar népiség lendülő-hanyatló sorsát, a magyar népi test növekedését és csökkenését, az ország területén talált 6 és az idők folyamán utóbb beköltözött más népelemeket, a magyarság és e népelemek koronkinti arányát, az arány eltolódásának okait, a magyar államhatalomnak e népelemek irányában tanúsított magatartását, magának a magyar népnek és az ország más népeinek viszonyát, e viszony tényezőit, a keveredés tényeit és mértékét s az asszimilációt tárgyalja.

Előszó: A Kárpátok koszorúzta medencének füves pusztaságai már igen ősi időkben felkeltették a kelet felől nyugatra vonuló lovas pásztornépek figyelmét. A Kr. e. VII. században európai Oroszország óriási füves térségein egy közelebbről ma sem ismert, de emlékeiből azonnal, határozottan felismerhető népnek a kultúrája bontakozott ki. A század végére ez a nép a mai magyar medencét is birtokába kerítette. Ezt a, kabátot, nadrágot, csizmaszerű lábbelit viselő, nyilas lovasnépet a görög írók szkítának nevezik. Háromszáz évig voltak urak a mai magyar földön, majd a Kr. e. III. század elején a városépítő kelták kiszorították őket innét.
Ám a kelták uralma sem bizonyult tartósnak, mert a Kr. e. I. évszázadban ugyancsak egy lovas pásztornép, a szarmáta-jazygok törték meg hatalmukat. Ők később a germán népcsaládhoz tartozó népeknek (vandálok, gepidák, nyugati és keleti gótok) adták át helyüket. A gótok nyugati irányú vándorlására a kínai határok felől mindinkább előre nyomuló húnok adtak okot.