Sólymos László Szilveszter OSB (sz. 1920. 02. 09.) 1937-ben öltötte magára a bencés ruhát. Teológiai tanulmányaiból négy évet végzett a római szent Anzelm pápai egyetemen, ahonnét tüdőbaja gyógyítására kellett hazatérnie. 1946-48 között a Bencés Rend kúszegi gimnáziumában majd az államosítás után 1950-ig ugyanott az állami gimnáziumban képesített hittanárként működik. 1951-ben az ifjúsággal való foglalkozás miatt mint államellenes szervezkedés szellemi vezetőjét életfogytiglan börtönre ítélik. 1956-ban a forradalom idején szabadul. 1957-59 között a Hittudományi Akadémián befejezi teológiai tanulmányait, és doktori disszertációját Kruesz Krizosztom pannonhalmi főapát (1865-85) szerzetesi és lelkipásztori működéséről írja. 1959-ben visszakerül Pannonhalmára, és a helyi Hittudományi Főiskolán liturgiát tanít 25 éven át; az Országos Liturgikus Tanácsnak alapító és mindmáig aktív tagja. Tanít még lelkipásztorkodástant, ökumenizmust, stb. Közben a rendi növendékek tanulmányi felügyelője is, a rendi Gyűjtemények gondozója, stb. 1984-88 között a budapesti Bencés Tanulmányi Ház igazgatója. A budapesti Hittudományi Akadémia levelező tagozatán kezdettől mindmáig tanít liturgikát. Az utóbbi években intenzíven foglalkozik egyháztörténeti és főleg rendtörténeti témákkal, ami igazában kezdettől kedvelt területe volt. Jelen munkájában monostora alapításának ezer éves évfordulója is ösztönözte a Szent István-kori remeték életének és kultuszának kutatására. Elsősorban a 19. századi tanító-nevelő munka és a szerzetesi élet feszültségek problémái érdeklik, valamint a 18-19. század magyar bencés élete. Nem annyira szaktudományos kutató, sokkal inkább olvasmányos hangnemben akar a múlt világába vezető lenni. Bízik abban, hogy – némi késéssel ugyan – még a millennium táján megjelenhet „Ezer év száz bencése” c. életrajzgyűjteménye.

Szóhoz előszót fűzni túlzásnak látszik s mivel e kötetben részben elmondott, részben elmondásra szánt beszédeket adok közre úgy tűnik fel, szükségtelen elüljáróban bármit is mondani. Mégis egészen röviden jelezni kívánom az alkalmat, mely a papírra vetett gondolatok publikálását magyarázza s a vezéreszmét, mely a beszédsorozaton érvényesül. Az a ritka nemzeti ünnep, mely Szent István királyunk megdicsőülésének kilencszázados fordulójával ránk köszönt, bizonyára sok kegyeletes megemlékezésnek lesz alkalma. Érthető, hogy a tisztelet és lelkesedés gyakran fog szót keresni megfelelő megnyilatkozásra. Úgy véltem, használhat bárki, ha ünnepi hangulatának virágait leteszi a nemzeti kegyelet oltárára, hogy minél változatosabb színekben pompázzon az a koszorú, amellyel a magyar keresztény múlt legnagyobb alakjának kivan hódolni a késő nemzedék s egyik-másik elhullott virágszál vagy szirom esetleg termékenyítőleg is hathat a képzeletre és gondolatra, amely e szent év során bizonyára gyakran fog vállalkozni az ország- és egyházépítő szent király nagyságának és dicsőségének szónoki magasztalására. Szent István király élete s nagysága azonban nemcsak egyéniségében hanem a hozzátartozók nagyságában is ragyog, akiknek mindegyike egy-egy tipus is a keresztény tökéletesség útján. Célszerűnek láttam tehát, hogy azokról, akik vele egy szent sorsközösségben éltek és alkottak, szintén megemlékezés történjék és figyelmeztetés szóljon belőle papok és nemzetnevelők oktatására, hogy a szent király mű- vét és főleg szellemét akkor értjük meg teljesen, ha mindazok erőfeszítéseivel együtt méltányoljuk, akik az Ő oldalán fejtettek ki a legkülönbözőbb emberi helyzetekben emberfölötti heroizmust s ezzel nemcsak példát mutattak de indítást is szolgáltattak annak az új keresztény nemzeti rendnek kialakulásához, mely 900 év előtt volt a magyar nagyság alapkő-letétele s 900 év után is revindikációjának feltétele.

Ma már a legtöbb kutató egyetért abban, hogy a reformáció története nem tárgyalható sem szűkre szabott időbeli, sem felekezeti keretek között. A téma egyike azon kutatási kérdéseknek, melyek együttműködésre késztetik a középkor és a kora újkor kutatóit, akárcsak a különféle felekezetek történetével foglalkozó történészeket. Ez a párbeszéd nemcsak a reformáció korának története szempontjából hozhat új eredményeket, hanem hozzásegíthet más kérdések tágabb összefüggésbe helyezéséhez, és ezáltal azok jobb megértéséhez is. Ennek a belátásnak a jegyében került sor 2007-ben a Károli Gáspár Református Egyetemen „A reformáció kezdete Magyarországon” című konferencia megrendezésére. Jelen kötet a konferencián elhangzott előadások szerkesztett, bővített változatát tartalmazza. A tanulmányok a különböző tudományterületekről érkező, eltérő megközelítésmódokkal rendelkező szerzőknek köszönhetően jóval szélesebb tematikát ölelnek fel, mint amit a konferencia címe sugall. Kötetünk első harmada részben a Biblia és az ókeresztény teológia egyes, a reformátorokat is foglalkoztató kérdéseit, részben pedig a reformátorok tanítását, a Szentíráshoz és az egyházatyákhoz való viszonyát tárgyalja. A második rész írásai a reformáció közvetlen történeti előzményeiről és a megjelenését követő egyházi vitákról szólnak. Végül a kötet harmadik harmadának tanulmányai a bontakozó protestantizmus és a katolicizmus, illetve az ortodox egyház együttélésének és konfliktusainak egy-egy mozzanatát mutatják be.