E kötet címe, indítéka, célja bizonyos magyarázatra szorul, szigorúan csak annyira, ami egyrészt növelheti, másrészt tudatosíthatja az olvasó közvetlen élvezetét. Mikor a Nyugat megbízta egy „Mai Francia Dekameron” szerkesztésével, e sorok írója azonnal és örömmel vállalkozott e feladatra, amelyet, első pillanatra, könnyűnek és hálásnak ítélt: végre is, gondolta, nem lesz boszorkányság, tíz neves francia írót s tíz szép novellát találnia, az utolsó tíz-húsz évnek olyannyira bőséges termésében! De aztán, hogy megkezdődött a keresés, a válogatás, az írókkal és kiadókkal való tanácskérő és vitatkozó levelezés, a külső akadályok sora, a habozás, a tanácstalanság, a „gazdagság zavara” s a becsvágy, mely egyenes arányban nőtt a nehézségekkel, – a kezdet optimizmusa kétkedéssé, sőt kétségbeeséssé komorodott: sikerül-e? Sikerül-e a Duna partján az, amire, miért, miért se, eddig a Szajna mellett se vállalkoztak, vagyis a francia novella mai állapotának bemutatása, ennek a még le nem zárt, meg nem merevült állapotnak, ahol még friss csapásokon, őserdői bőségben és elevenségben járunk, az őserdők tanácstalanságában, nem egyszer vezetők nélkül s csak a magunk szimatában bízva? Sikerül-e összegyűjteni nem a javát, a legjavát, nem a jókat, a legjobbakat, oly híven, oly jellemzőn, oly szeretettel és igazsággal, hogy e könyv valóban méltó legyen az antológia szép nevére? S ha sikerül, nem érheti-e a könyvet a külföldieskedés vádja, azon a címen, hogy hazai termésünket idegen versennyel nyugtalanítja?

Bevezetés:
A forrás
Mint ahogy a görög dráma a dionizoszi misztériumból, úgy született a Japán szó-művészet az archaikus vallási táncokból. A szertartás ritmusa epikává sűrűsödött, a melódia költészetben olvadt fel. Kettős gyökere van így az irodalomnak: egyrészt a vallási parancs alapját képező erkölcsi világszemléletből táplálkozik és belőle meríti tartalmát. Másrészt a legtisztább, de egyszersmint legnehezebben megragadható és rögzíthető művészet, a zene formáiba burkolózik. Ez a kettősség végigvonul a japán irodalom tizenkét évszázados életén.

Az új orosz irodalomban nem csak irodalmat keresünk, mit tagadjuk? A nyugati olvasó a szovjet írók mondatai előtt kíváncsian hajtogatja fejét jobbra-balra, a szavak mögé pillantgat. A sorok között szeretne olvasni, az életet akarja látni. Teljes joggal. Nagyon valószínű, hogy az orosz írók is az életet szeretnék ábrázolni. Melyik írónak nem ez a célja? De a nyugati olvasó ráadásul még az igazi életet óhajtja látni. A politikusok, riporterek és statisztikusok kicsit ellentmondó értesítései után végre valami bizonyosat, megbízhatót s tán megnyugtatót kívánna tudni a valóban elég titokzatos szovjet világról. Ezzel fordul az íróhoz, a legművészibbhez is. Soha jobb helyre.

Tolnai Gábornak, az utóbbi másfél évtizedben keletkezett esszéi nemegyszer már inkább szépírói alkotások – Radnótiról szóló egyik-másik írása is ilyen –, kiváltképpen ilyen pedig ez a könyve, ebben is irodalomtudós, a műveltség és az eleven élet vizsgálója: arcképeket, arcképvázlatokat rajzol külföldi nagy költőkről, Quasimodóról, Ungarettiről, Anna Ahmatováról, de magyar barátairól, pályatársairól, így Darvas Józsefről, Simon Istvánról is. De nemcsak arcképeket rajzol, hanem megeleveníti az itáliai élet légkörét is, nemcsak a mait, hanem a régit is, és nemcsak Michelangelo páratlan személyiségét és művészetét varázsolja az olvasó elé, hanem világhírű hazánkfiának, Amerigo Totnak – vagyis Tóth Imrének – vonzó alakját, lenyűgöző művészetét is. Minden írását átszövik bensőségesen személyes gondjai, érzelmei, vallomásai – olyasféleképpen, ahogyan a freskófestő alkotásába önmagát is belefesti.