Tizenöt esztendeje, hogy az amerikai szépprózát Európában is kezdik komolyan venni. Vajjon a múltban megokolt volt-e Európa részéről a tartózkodás, vagy pedig bizonyos tájékozatlanságra és kényelemszeretetre vallott – mintha az amerikai szépirodalommal nem is volna érdemes alaposabban foglalkozni: – ez vita tárgya. Ralph Waldo Emerson prózájából, amely pedig klasszikusan tiszta, csak az erkölcsi fejfájást megszüntető metafizikai illúziókat hámozta ki az európai olvasó. Bret Harte elbeszélései kaliforniai témájuknál fogva hatottak. Irwing Washington Rip van Winkle-je ismert lett minden különösebb irodalmi értékelés nélkül. Mark Twain tapintható humorjába belegáncsoskodott az európai jóizlés. Hermán Melville Moby Dick-jéről nem tudott Európa, igaz, hogy Amerika is alig. Henry Jamest összecserélték bátyjával, William Jamessel, a pragmatikus filozófia apostolával, vagy a legjobb esetben Flaubert parvenü tanítványát látták benne. Henry Dávid Thoreau természetfilozófiája és Edward Belamy társadalmi utópiája ugyan fordításokban átkerült az európai, sőt a magyar olvasó elé, de nagyjában annyit sem jelentett az európai olvasónak, mint Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyője az amerikai olvasónak. Amerika a világcsalás, szédelgés és kíméletlen erkölcs földrészének látszott sok európai szemében s még a századforduló után sem változott meg igen ez a szempont, annak ellenére, hogy Frank Norris, Upton Sinclair és Jack London regényei felkeltették az európai olvasó érdeklődését. Soká a művészietlen Upton Sinclair és a barbár erejű, de nem művészi érzékenységű Jack London jobban „hódított” Európában, mint az amerikai Egyesült Államokban…

Bevezetés:
A forrás
Mint ahogy a görög dráma a dionizoszi misztériumból, úgy született a Japán szó-művészet az archaikus vallási táncokból. A szertartás ritmusa epikává sűrűsödött, a melódia költészetben olvadt fel. Kettős gyökere van így az irodalomnak: egyrészt a vallási parancs alapját képező erkölcsi világszemléletből táplálkozik és belőle meríti tartalmát. Másrészt a legtisztább, de egyszersmint legnehezebben megragadható és rögzíthető művészet, a zene formáiba burkolózik. Ez a kettősség végigvonul a japán irodalom tizenkét évszázados életén.

Az új orosz irodalomban nem csak irodalmat keresünk, mit tagadjuk? A nyugati olvasó a szovjet írók mondatai előtt kíváncsian hajtogatja fejét jobbra-balra, a szavak mögé pillantgat. A sorok között szeretne olvasni, az életet akarja látni. Teljes joggal. Nagyon valószínű, hogy az orosz írók is az életet szeretnék ábrázolni. Melyik írónak nem ez a célja? De a nyugati olvasó ráadásul még az igazi életet óhajtja látni. A politikusok, riporterek és statisztikusok kicsit ellentmondó értesítései után végre valami bizonyosat, megbízhatót s tán megnyugtatót kívánna tudni a valóban elég titokzatos szovjet világról. Ezzel fordul az íróhoz, a legművészibbhez is. Soha jobb helyre.