„Aki elolvasta a nyolcívnyi verskötetet, szokatlan érzés vesz erőt rajta. Azt hiszem, minél alaposabban járta végig, fejezetről fejezetre, annál inkább zavarba jön. – Ki is ez a költő? Hová tegye ezeket a költeményeket? – Aztán, ahogy tájékozódni akar, és kinyitja megint a tartalomjegyzéket, és újra végiglapozza a verseket, mindjobban erőt vesz rajta ez a különös érzés. Mintha hűvös térben és hideg fény között, szokatlan formájú és anyagú világ útvesztőin járna, melyben sehol sem leli az egészet összefogó harmóniát. Csak lassan jön rá, hogy ennek okát nem a költői alkatban, hanem abban a zsúfoltságban kell keresnie, amely úgy csillog és fonódik egymásra e kötetben, mint ékszeresládában a sokszínű gyöngy és megmunkált nemesfém a láncok és füzérek indái között és a formák változatos ragyogásában.”

A hajlíthatatlan szelídség költője volt Áprily Lajos; modern érzékenységű, nyugtalan idegzetű. Költője a csillapíthatatlan lázaknak, az égre rajzolódó hegycsúcsoknak, a kristályforrásoknak, a szabad lélegzetnek. Versei erős, hibátlanul tiszta hangon zengenek. Teljes világot alkotott, amelynek ege és földe van, igazi költészetet. Írt árnyéktalan, felhőtlenül kék egű verset a márciusról, a fekete tüzű rigóról, idilli pillanatokat idézett fel a fülemülecsattogással teljes éjszakákból, de költészete mégis, mindvégig nagy lélegzetű őszi monológ”. A halál jelenlétét, a sors jelzéseit mindig és mindenben felfokozottan érzékeli. De akiben illúziótlanul tudatosul, hogy az emberi sors elől egyre kevésbé térhet ki, találhat-e igazibb menedéket, mint amit az élet jelent? Az öregedő Áprily minél inkább érzi, hogy a végzet bekeríti, annál szívszorítóbb életszerelemmel nyújtózik minden fény és öröm felé. Tudom olvashatjuk egyik vallomásában, hogy a hetvenedik év, amelyet betöltöttem, nem tető. Kifutó hegy a mélység felé, ereszkedő, mély sötét völgyek felé mutat. De olyan magaslata van még, ahonnan átfoghatom életemet, megölelhetem a sok tetővel integető földet, melyen születtem, a nemzetet, amelyhez tartozom.”