Magyarországon politikusokról szólni leginkább a megvetés és ócsárlás hangján szokás. Józanabb véleményt ritkábban hallani, jót mondani róluk pedig végképp nem ildomos semmilyen társaságban. A mi arcképcsarnokunk, amellyel a Magyar Nemzet olvasói több mint egy éven át találkozhattak folytatásokban a lap hasábjain, ezen íratlan, de szigorúan betartott szabály mellőzésével készült. Mindenekelőtt a hála és a köszönet szavait kell elrebegnünk a politikusoknak, hiszen ez a könyv nem készült volna el, ha ők nincsenek. De egyébként sem szándékoztunk beállni a szokásos sorba, alkalmazkodni a divatos hangnemhez, hiszen mindhárman fontosnak érezzük szerepüket, s lényegesnek tartjuk azt is, hogy próbáljuk megérteni és megértetni a létezésünknek keretet adó világot s benne a politikai élet meghatározó szereplőit. A beszélgetések óta eltelt időben sok minden történt a magyar politika világában, az általunk jellemzettek közül többen feljebb emelkedtek vagy lejjebb csúsztak, kiváltak vagy elvegyültek. Mi viszont ragaszkodtunk az egykor leírtakhoz, eredetileg tett megállapításainkon nem változtattunk akkor sem, ha az események nem a mi feltételezéseink szerint alakultak. A mondatokon is csak annyit igazítottunk, amennyit a napilapban elfogadható stílusbeli engedményekhez képest a könyvforma megkívánt. A régi arcképfestőkkel szemben kétségtelenül élvezhettük annak előnyét, hogy nem kellett tekintettel lennünk sem a megrendelő, sem az ábrázolt személy érzékenységére, és szabad utat engedhettünk azon törekvésünknek, hogy amennyire tőlünk telik, tárgyszerűen, elfogulatlanul, indulatok nélkül fessünk képet a mai magyar politikai elit általunk kiválasztott tagjairól, elsősorban a legnagyobb pártok első embereiről és befolyásos vezetőiről. Tettük ezt annak reményében, hogy ebbéli szándékunk osztozik velünk az olvasó, és az írott portrék végigböngészése után az eddig esetleg csak fekete-fehér látómezőn megjelennek más színek, finomabb árnyalatok is. – Budapesten, 1998 áprilisában

Ez a könyv nem csupán objektív beszámoló. szubjektív értékelések is átitatják. A legújabb kori történelemről és a jelen időkről, kortárs személyekről beszél. Nem (csak) archívumokban folytatott kutatások eredményeiből, hanem magából az életből és tapasztalatból is merít. Timothy Garton Ash az ilyen kísérletet „jelenkori történetírásnak” nevezi. Érdemes ezt felvállalni. A magyar posztkommunista átalakulás még nem zárult le, de már ma is méltó az elemzésre és az értékelésre. A friss demokrácia már annyi ideje, több mint tíz éve tart, hogy le lehet vonni belőle az első következtetéseket. Ez volt a célom, amikor nekiláttam az írásnak.