A Kárpát-medence földrajzi helyzeténél fogva az ókor óta szoros gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatban állt Itáliával és az Adria-vidékkel. E kapcsolatok a középkorban mindvégig nagy jelentőséggel bírtak. Mindez meghatározó szerepű volt a középkori Magyarország építészetére nézve is. Ugyan a XI-XII. században még domináns itáliai hatások a XIII. század és a XV. század közepe között háttérbe szorultak, de korántsem tűntek el. Ezek az előzmények tették lehetővé, hogy a XV. század utolsó negyedében Magyarországon – az Alpokon túli Európában elsőként – megjelenjen a reneszánsz építészet. Itáliai építőmesterek folyamatos jelenlétével csak a XV. század negyvenes éveitől számolhatunk, és akkor is csak egy speciális feladatkörben, ez pedig az erődépítészet. A török veszély miatt a déli határvidéken ettől az időponttól kezdve sorozatban épültek a kisebb palánkvárak és az olyan, ágyútornyokkal ellátott, nagy tégla- és kőerődök, mint Vajdahunyad, Bács vagy Szeged. Ezeket az erődítményeket már a korszerű tűzfegyverek követelményeinek megfelelően építették, nagyrészt Itáliából vagy Dalmáciából hívott építőmesterekkel. E mesterek nem csak a várak építésében, de a török elleni hadjáratok műszaki munkáiban, tábori erődítéseinek előkészítésében is fontos szerepet kaptak. Bármilyen fontosak is ezek az építészek a magyarországi hadiépítészet történetében, az itáliai reneszánsz stílus magyarországi elterjedése szempontjából nem vehetjük őket figyelembe, hiszen pusztán katonai létesítményeket emeltek. A korszak más magyarországi épületein viszont semmi nyoma itáliai építőmesterek közreműködésének.