Az 1971-ben és 1981-ben Argentínában megjelent első és második kötet hazacsempészett példányai berobbantak a Kádár-korszak finnugrista pocsolyájában vergődő magyar közéletébe. Megrezdítették a hazai olvasók fásult lelkét. Csodaszámba ment, hogy valaki ki merte mondani az évszázadok óta tudott titkot, hogy az árva, társtalan európai magyarság eredete és nyelve nem az Ural aljában, hanem délen, a Kaukázuson túl a Folyamközben gyökerezik. A magyar olvasó e könyvekből érti meg, ha meg akarja tartani a hazáját, meg akarja menteni a magyarságát, kötelessége keresni valós múltját. S hogy önmagára találjon a múltban, eszméljen a jelenben és eljusson a jövőbe, össze kell hangolódnia a történelmével. A múlt felé való fordulás minden más népnek szórakozás, a magyarságnak maga az élet.

Huszonöt évvel ezelőtt jelent meg ez a könyvem, melynek most a második, ezúttal hazai kiadását veszi kézbe az olvasó. Az elmúlt huszonöt év alatt a tudományok fejlődése óriási eredményeket mutatott fel és ez a fejlődés, szellemi fellendülés hatással volt arra is, hogy a világ népeiben felébredjen egy sajátságos összetartozási érzés, mely újra nemzetté akarja formálni a nemzetköziesítés járma alól éppen csak felszabadult azonos nyelvű, azonos gondolkodású, s – mondhatni – azonos lelkivilágú népeket, akik igyekeznek ezt az „egybetartozást” valamiféle hagyományismerettel, származási öntudattal megerősíteni. Egyedül a magyar hivatalos álláspont nem hajlandó a több, mint 200 éves megkövesedett állapotából kimozdulni és a ma „sumernek” nevezett ősi, káldeus ékiratok nyelvéhez módszeresen, szakmai elhivatottsággal hozzányúlni. Ezzel szemben most már a politika erejét is bevetve igyekeznek fenntartani az ún. finnugor származási elméletet annak ellenére, hogy a legújabb kutatások egyre egyértelműbb cáfolatot adnak. Dr. Matsumoto japán tudós genetikai eljárása minden kétséget kizáróan kimutatta, hogy a finn, votják, vogul stb. népmaradványokhoz a magyarságot semmilyen vérségi kapcsolat nem köti.