A hazájában már elismert írónak számító Baricco számára ez az 1996-ban megjelent könyv hozta el a nagy áttörést, a nemzetközi sikert. A XIX. század második felében játszódó regény főhőse a katonai karrier helyett a kereskedelmi utazó kalandos életét választó Hervé Joncour, akinek eleinte Észak-Afrikába, később pedig Japánba kell utaznia a selyemgyártásra szakosodott városkája megélhetését biztosító selyemhernyópetékért. S hogy miért vállalkozik egy boldog házasságban élő fiatalember ilyen fáradságos és veszélyes útra még azután is, hogy Japán a polgárháború zűrzavarába süllyed? Hervé Joncour kielégíthetetlen vágyától hajtva kel ismét útra, mert egyetlen pillantásával megigézte őt annak a japán nagyúrnak a kedvese, akivel üzletelni szokott. „Mondhatnánk, hogy szerelmi történet. De ha csupán az volna, nem érné meg elmondani” – írta Baricco a Selyemről -, és valóban: ez a finom erotikával átszőtt rövid regény az emberi lét alapkérdéseivel szembesíti az olvasót. A könyv alapján készült filmet 2007-ben mutatták be.

„MINDEZT MAJD MEGÍROM MÉG PONTOSABBAN IS.” Ígéret, fenyegetés vagy idézet volt A szív segédigéi utolsó mondata? 1985-ben, amikor számozatlan, gyászkeretes oldalakon megjelent Esterházy Péter könyve, ez a sokat idézett mondat leginkább egy írói attitűd megnyilvánulásának tűnt. A Harmonia Caelestis és a Javított kiadás apakönyvei után most, huszonhárom évvel később, a Semmi művészet megjelenésével nyer új jelentést a fenti mondat, és a fenti mondatot megelőző segédigékbe tört anyahalál-könyv. A Semmi művészet a föltámasztott anya könyve, az anyáé, aki ismeri a lesszabályt, és akinek nyelve, mely által a világhoz való viszonya meghatározódik, a futball nyelve. A fiú csak ehhez képest van, és minden és mindenki más is csak ehhez az anyafutballnyelvhez viszonyítva létezik. A futball, mely a szerző előző könyvében inkább a magántörténelem-írás eszköze és terepe volt, ebben a regényben mint világszemlélet van jelen, melynek eredője az anyához és az anyanyelvhez való viszonyban gyökerezik: anyanyelv-komplexus. Ha az olvasó Esterházy Péter regényében a „családtörténeti” szálat keresi, megtalálja – finoman megírt, kerek történetekben. Ha érzelmeket akar, azokat is: plátói szerelem, gyengédséggel teli házastársi szeretet, no meg az anyai meg az apai. Aki az esterházys-önreflektív szövegvilágra kíváncsi (hol kezdődik, és hol végződik az író?), az sem fog csalatkozni. Irónia, szépség, történelem, aranycsapat, apa, nagymama, nagynéni, nagybácsi, anya, élet és halál, főként halál, de az nagyon szépen megírva. És az élet is, persze, a halál előtt.

Márai új regénye a mai háború fülledt és izgatott légkörébe vezet. A férfi, aki tud valamit, akinek titka van – a miniszter bizalmasa egy délelőtt találkozik végzetével, egy különös nővel. Ez a nő valóságos hasonmása egy másiknak, annak, akit a férfi szeretett és aki érthetetlenül öngyilkos lett. A dráma egyetlen nap alatt pereg le, vagy inkább egyetlen éjszakán. A férfi elviszi operába az ismeretlen lányt, aztán fölviszi lakására, nem holmi szerelmi kaland vágyával, hanem azért, hogy egy hatalmas és forró párbeszédben tisztázzák külön utakon haladó s mégis végzetesen egymás felé tartó életük, az egész élet, a rejtelmes sors kérdéseit. A férfi azt a döntő titkot tudja, amelytől a háború függ, a nő pedig ezt a titkot akarja megtudni tőle, s a végén meg is tudja, akkor, amikor már semmi hasznát nem veszi, mert az ő életük túlemelkedett ezen a titkon, túl azon, amit az események hoznak és amin országok sorsa áll. A lánynak idegen neve van, északról jön, mint a Duna madarai, a sirályok; ha magyarra fordítjuk nevét, „Egyetlen Hullám”-nak hívnák, és ez a név jelkép: az az egyetlen hullám, amely egy választott pillanatban, túl álmon és szenvedélyen fölragadja és magasba emeli életünket. A háttérben rejtelmes kém-figurák vonulnak fel, egy másik drámát sejtünk, s e két szálat fölényes művészettel szövi lebilincselő, izgalmas remekké az író.