Ma is meghökkentően szellemes és személyes hangú művészeti írásaiban Charles Baudelaire a kritikának egészen újszerű műfaját hozta létre; a képzőművészet számára kora ifjúságától végtelenül fontos, éltető elemében szinte verseivel egyenrangú módon tudta a maga költői világképét kifejezni. A francia Hermann Kiadótól átvett válogatásunk most átfogó képet ad ilyen irányú munkásságáról. A művekhez és művészekhez egyenrangú társként közelítő, a művészeti törekvéseket és problémákat belülről szemlélő költő mintegy újraformálta a figyelem középpontjába kerülő festményeket, rajzokat, rézkarcokat a nyelv közegében, ez teszi elemzéseit utolérhetetlenül érdekesekké. Szenvedélyes kritikákat írt Baudelaire, és a szenvedélyes mestereket szerette elsősorban és mindenekfelett Delacroix-t, akit kortársai közül legnagyobbra tartott; vagy Goyát, Bruegelt, vagy Hogarth-ot, Daumier-t, akik törekvéseikben az irodalomhoz eleve közel álltak, képzőművészeti eszközökkel szatírát, pamfletet, regényt írtak, s így az irodalmi megközelítés hálás témájának bizonyultak. Ugyanez a szenvedély vezette persze a vonalvezetés, a szín, az ecsetkezelés, a faktúra és textúra titkainak vizsgálatában is, sőt számára e kettő, forma és gondolat annyira ugyanaz volt, különválaszthatatlanul, hogy fejtörőiket is egymásból fejti meg: amikor egyikről beszél, mintha mindig a másikról hallanánk szólani. Ír a romantikáról, a színről, a modern életről, a képzeletről, a dandyzmusról, tájképfestészetről; ír lovakról, járművekről, a női arcfestésről, fotográfiáról, korának valóságos kis enciklopédiáját adva ezzel; költészet és képzőművészet nagy találkozásainak egyike ez a könyv.