„A dokumentumfilmek kilencven százalékának nincs mozi-, de még televíziós nyilvánossága sem, ezért az ezekről írott cikkek után nem kapkod a sajtó sem. Pedig az évente készülő több száz hazai dokumentumfilmből harminc-negyven biztosan megérdemelné, hogy írjanak, beszéljenek róla, bekerüljön a köztudatba, s ennek segítségével eljusson azokhoz, akiknek, akikről vagy akikért szól. Milyen különös – tűnődhetnék el hosszan -, hogy a demokrácia hőn óhajtott nyilvánosság-szerkezete még annyira sem kedvez a dokumentumfilm-terjesztésnek, mint mondjuk a kései Kádár-rendszer, amelyben valamit magára adó pedagógusnak mondjuk a Nevelésügyi sorozatot illett látnia, pedig az a szocialista nevelési rendszer igen gyilkos kritikája volt.”
„Mert kérdezem én, ha a magyar népnek ön- és közösségismeretre van szüksége, valamint a társadalmi szerepek értékét illetően van szükségük eligazításra, akkor ugyan miért nem vetítik a televíziók azt a több száz dokumentumfilmet, amely ezekre a kérdésekre hiteles, autentikus válaszokat ad, közük van a valósághoz, és adott esetben bizonyítják, hogy mondjuk műszerészként vagy földművesként teljesebb életet lehet élni, mint kérészéletű tv-sztárként.”
„…S akkor arról még nem volt szó, hogy közben meghalnak a szereplők, bankok állnak a kiválasztott helyszín helyén, és már nincs mozi, ahol magyar filmet vetíteni lehetne. Sőt televízió sincs, mert a közszolgálati magyar televízió évekig nem vetíti le még azokat a magyar filmeket sem, amelyek létrejöttét esetleg tíz-húsz millióval támogatta, mert lemarad a nézettségi versenyben, ha magyar filmet sugároz.”
„Arra esély sincs, hogy a nézettségi listákat vezető kereskedelmi csatornákon magyar dokumentumfilmmel traktálják a nagyérdeműt, a Magyar Televízió pedig, »közszolgálat ide vagy oda, még azoknak a dokumentumfilmeknek sem biztosít elegendő műsoridőt, amelyek gyártásában koprodukciós partnerként részt vett, és esetenként milliókat fordított rá.”
RÉSZLETEK A KÖTETBŐL