Erdély története három nép története – három népé, amelyek hosszú évszázadokon át éltek egymás mellett. A három nép mindegyike számára fontos e terület múltja. Volt idő, mikor a magyar állami élet és a magyar kultúra utolsó mentsvára volt a hajdani országrészből lett fejedelemség. A románok itt keresik népük bölcsőjét, itt nyomtatták az első román nyelvű könyvet, itt született a mai román nemzettudat. Az erdélyi németek saját népük legkeletibb előőrseként éltek egy tőlük merőben különböző világban, amelynek nagyon sokat átadtak a nyugati életmód eredményeiből, s amelytől maguk is sokat tanultak, kialakítva egyéni kultúrájukat. Az évszázados együttélés a megértés mellett ellentéteket is szült, ellentéteket, melyek egy részét már feloldotta az idő, más részük viszont fölerősödött, olykor egyenesen a gyűlöletig. A nemzettudatok egyik legfontosabb építőköve a történelem: ezen ellentétek legtöbbjének van – valódi vagy csak elképzelt – történeti magva. Napjainkban, mikor az egyes ember és a közösségek jogai, jövőjük biztosítása a civilizált világ számára lassan kulcskérdéssé válik, egy ilyen sok évszázados együttélés s az azzal járó feszültségek története, a történelem mindenkor tanulságain túl különös érdeklődésre tarthat számot. Ezért vállalta az Akadémiai Kiadó az 1986 óta három kiadásban is megjelent Erdély története három kötetben rövidebb változatának közreadását, abban a reményben, hogy indulatoktól mentes mondanivalója így még szélesebb olvasóközönséghez is eljut.

„Még a minden ízében mérsékelt 1847-i erdélyi országgyűlés is kimondotta október 5-én, hogy kész kölcsönös alku és egyezkedés útján ismét egyesülni Magyarországgal. Ez volt az önállóságára büszke, jogait és kiváltságait minden áron fenntartani kívánó történeti Erdély utolsó, de elkésett nyilatkozata.”

A sorozatban a magyar polgári történetírás legjelesebb munkáit kívánjuk ismételt megjelentetéssel a szélesebb közönség számára megismerhetővé tenni. Azokat az írásokat, amelyeket a második világháború után nem az adott tudományterület változásának önmozgása, hanem a direkt politikai akarat iktatott ki a tudományos közgondolkodásból, az egyetemi tananyagból és az érdeklődő nagyközönség látóköréből. Tudjuk, hogy a megjelentetendő írások témakörében a legtöbb esetben születtek újabb feldolgozások, de hiszünk abban, hogy a történettudományban is vannak állandó, „örök” értékű művek, melyek időszerűségét nem érinti egy-egy részletük későbbi, mégoly „korszerű” feldolgozásának megjelenése.

HA MŰVELT MAGYAR TÁRSASÁGBAN a velünk egy hazában élő németekre terelődik a szó, olykor atyai módon vállveregető vagy szelíden csipkelődő, de általában őszinte rokonszenvre valló megjegyzéseket hallunk. Mindenki szívesen eleveníti fel és ápolja tovább rokoni vagy baráti kapcsolatait a derék cipszerekkel, a nyugatmagyarországi hiencekkel, a dunántúli és bácskai „svábok”-kal, sőt még bánátiakkal is, akik a rangsor végére szorulnak. De mihelyt valaki az erdélyi szászokat emlegeti, a beszélgetés megakad vagy más hangulatba csap át.