Száz ​esztendeje született a két világháború közötti észt próza legnagyobb mestere, Anton Tammsaare. Első elbeszélései a századforduló idején jelentek meg. A falusi tárgyú és a gyermekkori élményekből fogant történeteken, életképeken még érződik a naturalizmus hatása. Vérbő paraszthősei, a kitűnő táj- és környezetrajz, szituációteremtő készsége már sejtetik a későbbi nagy elbeszélőt, akinek figyelme mindinkább a megoldatlan társadalmi kérdések felé fordul. Élményvilága új elemekkel bővül, s ez hat témaválasztására és stílusára is: a tízes évek lázadó, kiábrándult értelmiségi ifjai bukkannak fel a változó hangulatokat, a pillanatnyi benyomásokat finoman megragadó impresszionista prózájában. Az első világháború idején írt komor tónusú, fantasztikus elemekben is bővelkedő novelláinak hátterében a háború nyomasztó élménye áll. A húszas években kezdődik Tammsaare nagy regényírói korszaka, de nem marad hűtlen a kisprózához sem. ekkor születnek legjobb elbeszélései. Műveit sok nyelvre lefordították, több regénye magyarul is megjelent. Mostani elbeszéléskötete híven tükrözi sokszínű írásművészetét: lágyabb tónusú lírai elbeszélések groteszk hangvételű írásokkal váltakoznak benne, s valamennyi az írónak a társadalmi problémák iránti érzékenységéről és mély humanizmusáról tanúskodik.

Nagy ​Theodorik, aki Veronai Detreként él irodalmi emlékvilágunkban – az ókor és középkor határesztendőiben emelkedik ki. A Balaton partján – mai feltevések szerint a Keszthely melletti Fenékpusztán – látta meg a napvilágot, az Attila halálát követő esztendőkben. A tó világa veszi körül a keleti-gót királyfi gyermekkorát, aki már korán túszhercegként kerül az akkor milliós Bizáncba, hogy megismerje a görög államművészet s udvari műveltség elemeit. A kelet-római császárság még három földrészre kiterjedő nagyhatalom, ugyanakkor azonban Itáliában már szinte esztendőnként váltják egymást a nyugati árnyékcsászárok.