Részlet a könyvből: Anyámtól Rómán át, egy lap. Írása, mintha vésné a betűket. Nyolcvan lesz jövő évben. A magyar irodalom, a magyar nyelv mind közelebb van hozzám; mint a bőröm, a kezem. A magyarok egyre messzebb; otthon is, itt is messze vannak. Újév napján sűrű hóesés. Mindig ez az érzés, hogy nagyon kell figyelnem a hátralevő időben. Mindenre, mindenkire. Azt hiszem, tudok még írni két könyvet. S talán egy színpadi játékot is. Ha megtartom a feltételt, hogy nem írok Amerikában semmit a nyilvánosság számára. Kora délután a földalattival jövök vissza a városból. A 125 és 145 utca között a néger utasok legtöbbje alszik, – ülő és állongó helyzetben is alszanak, – de a 145-ös utca megállójánál gépiesen felébrednek. Itt ér véget a Harlem-negyed, a néger ghetto. A néger utasok álmukban is tudják ezt. Akadnak közöttük egészen finom fejek: vékonyszájúak, őszhajúak, szemüvegesek, olyan tartózkodóan és előkelő szomorúsággal négerek, mint akik magatartással, tapintattal segíteni szeretnének a fehéreknek, hogy ők, a fehérek, ne érezzék a gyalázatot, ami velük, a négerekkel, ebben a világban történt. Szívbajosok, minden nap a szívéhez kap valaki. Valamit nem bírnak itt az emberek. Valamit nem bírunk. A televíziós kép boxolókat mutat. Az ököl primadonnái nyavalyatörősen illegetik magukat, inkább táncolnak, mint verekednek. Amerikában van egyféle nagy baj, csaknem bomlási tünetek. De nagyon nehéz megmondani, mi ez a baj?