„Dr. Rácz Gábor egyenesen Prágába utazott, hogy vállalata részéről egy ottani céggel folytasson tárgyalásokat. Szeretett volna minél előbb végére járni megbízatásának, hogy néhány napot még szabadon tölthessen abban a városban, amelyhez oly sok kedves emlék fűzte. Most, mikor dolga végeztével körülnézett, rádöbbent: hiába hitte, hogy ismeri a város minden szögeletét. Váratlanul újnak, sőt nyugtalanítóan idegennek találta Prágát. Huszonhárom év – mormolta nem minden szomorúság nélkül. A latyakos idő egyébként is külön nehezedett kedélyére. Mindamellett elég pontosan tájékozódott. Némi elégtétellel látta, hogy a villanyosok még mindig azt a számot viselik, mint hajdanában. A hidak, templomok, a bárok paloták, a hatalmas Vencel-tér pazarló tej lámpafüzéreivel, amelyek a ködön keresztül is érvényesültek, arra vallott, hogy jó helyen járhat. Csak éppen egyvalami hiányzott, aminek hijján amennyivel többé vált a város, ugyanannyival kevesebbé is csökkent Rácz szemében. Programot, – ahogyan azt még a vonatban elhatározta – majd csak holnaptól csinál. Fel fogja keresni mindazokat, akikkel annak idején együtt volt.”