„Ady óriási tehetségű volt. De még óriásibb ösztönű. Olyan tragikus „beállítottságú” költő, aminőket a magyar történelemnek csak legbaljóslatúbb korszakai neveltek. Örökségének ereje nem kisrészt abban van, hogy maga is örökséget vett át. Különös élességűre Zrínyi óta van fölhangolva egy húr a magyar lírán: a nemzeti pusztulás veszélyét mondja, s ellene a segítséget kéri. Ady legmesszehangzóbban ezt a húrt tudta verni, maga is pusztulóban. Sirályhangjai letorkolására, míg élt, a szolgák kórusának a Himnusz-t kellett harsognia. Senki nem volt oly közös gazdája az őriznivalóknak és végeznivalóknak, mint ő. Ady. Mindmáig ő a legszívósabb összekötő a múlt és a remény közt.” Illyés Gyula