Megvallom, voltak pillanataim, amikor már magam is kezdtem igazat adni öreg barátomnak, ennek az örök elégedetlenkedőnek, aki váltig erősítgette kéziratom megpillantásakor, hogy tökéletesen időszerűtlen dolgokkal foglalkozom. Mert ugyan kit érdekelne ma Napoleon és az, hogy valaha magyar földön is járt? Ma, amikor… Rosszaló pillantása és felsorakoztatott érvei napokig kísértettek, valahányszor baljós csillagzat alatt megszületett munkámra tévedt tekintetem. És ekkor kezembe akadt Márai Sándor egyik írása. Olvasom és újra olvasom: „Mert Európa csakugyan sötét e télben, oly sötét, mint a napoleoni háborúk idejében lehetett, mikor nem voltak még repülőgépek, de volt háború, tengerzár, nem volt villamosság, de volt influenza és sötétség. Ez a homály eltartott néhány évtizeden át. Az emberek akkor is otthon ültek, a kerek asztal körül, az ernyős lámpák fényében, olvastak, emlékeztek, csendes összejöveteleken beszélgettek az emberi sorsról. Sokáig volt ez így… S most elmondhatnám, hogy ez az idő is véget ért egyszer, s Európát kivilágították, az emberi szellem és akarat segítségével, fényesebbre, mint volt valaha is azelőtt. S hiszek benne, e sötét európai télben, hogy most is így lesz.” Igen, semmi kétség benne. Így lesz. Utadra bocsátalak hát könyvem, indulj a fény elé!