Devecseri Gábor, a magyar Homérosz költője, így jellemzi az Odüsszeiát: „…Sós levegő csap meg Odüsszeusz nevének hallatára. Szirének, Kirké énekét halljuk s emberek beszédét, egész és igaz emberekét. De vízi istennők kiáltását és madarakét is, és nem mindig lehet tudni, melyik hang melyiké volt. Odüsszeusz és a tenger, a tengerből az, ami emberhez szólhat – egyek… Keleti nyugalomvágy és nyugati nyugtalanság ötvözete Odüsszeusz, Az európai ember – hiszen, többek között, ezért is olyan kedves nekünk. A Szirének énekét meghallgatja, de odakötözteti magát hajója árbocához, mert saját útjához ragaszkodik. Kíváncsisága viszont mindig nagyobb, mint félelme… Az eposz az a varázsszőnyeg, mely, akármilyen roppant nagy is a kerülete, repülni tud – mert vers volta röpíti: s szereplői egész nagy hadát könnyen hordja a hátán. kapaszkodjunk fel erre a szőnyegre. Mert nemcsak olvasmányaink segítségével és anyagával – az ő segítségükkel is – építjük tovább ennen személyünket, hanem ennen személyünkből is sokat ajándékozunk olvasmányaink hőseinek. Az idő múlásával gyakran úgy fordulhat a helyzet, hogy egy-egy tulajdonságunkat már csak egyik ilyen hős érzi, mi magunk már nem. Odüsszeuszt ne tévesszük szem elől, mert ha egyszer mégis ezt tennők, akár ő büszkén és mozgékonyan, eleven töprengéssel és gyors cselekedettel, kalandvágyától messzire űzetve, bosszúból és leleményesen, legszebb énünket vinné magával.”