Róma első császári családja, a Iulius-Claudius-dinasztia nemcsak azzal írta be nevét a történelembe, hogy megteremtette az ókori világ legtekintélyesebb birodalmát. Idestova kétezer éve e császárok magánéletének ezer furcsaságán ámul-szörnyülködik az utókor: a nagy Augustus az ajtófélfába veri fejét, úgy siratja a csatában odaveszett katonáit, a véres költő, Nero fáklyát vet Rómára, a zsugori Vespasianus megadóztatja a római illemhelyeket, hisz a pénznek nincs szaga, a kedves Titus szomorkodik, ha úgy telik el a napja, hogy senki emberfiával nem tett jót, az őrült Domitianus bezárkózik a szobájába, és íróvesszőjére legyeket nyársal fel. Mindezt – és még sok más történetet – egy tudós ókori levéltáros gyűjtötte össze. Gaius Suetonius Tranquillus hiteles dokumentumokból kötött anekdotafüzérét mindazoknak ajánljuk, akik szeretik az ókori Rómát, akik szeretik a jó mesét.

„A legragyogóbb római történetíró” – ahogy a nagy tanítvány, Tacitus nevezte – viharos közpálya és magánélet után jutott el oda, hogy szinte világtörténelmi távlatból szemlélődve gondolkozzék a római köztársaság bukásának és egyeduralom felé haladásának okain és tanulságain. Ez a szemlélődés a Julius Caesar meggyilkolását követő néhány évben kapott irodalmi formát két teljesen fennmaradt főművében, a Catilina-összeesküvés és a Jugurtha-háború történetében, valamint a befejezetlenül maradt, csak részleteiben ismert Korunk történetében. A két kis munka, amely Sallustius helyét a világirodalomban kijelölte, csak a legáltalánosabb értelemben sorolható a történetírás műfajába. Szerzőjük szándékai között a megtörtént dolgok emlékezetének megörökítése távolról sem volt a leglényegesebb. A római történelemnek néhány évtizeddel korábbi és viszonylag jelentéktelen két mozzanatát azért választotta tárgyául, hogy így zavartalanabbul beszélhessen a maga koráról, sokkal inkább az író, mint a kutató történész szemével nézve emberi jellemeket, sorsokat, indulatokat. Munkái bevallottan szenvedélyes erkölcsi állásfoglalások a maga korának alapkérdéseiben, de az író olyan mélységeit ismerte az emberi cselekvések társadalmi és lélektani indítékainak, hogy távol a lehangoló irányzatosságtól, az erkölcsi züllés parttalanságát példázó Catilina a mű végén hőssé magasztosul, a hősnek szánt Marius pedig szerencse pártolta learatójává ellenfele dicsőségének. Így történhetett, hogy Sallustius történeti koncepciói ma tudománytörténeti kuriózumok, az író ragyogása azonban Tacitus óta semmit nem homályosodott.