Jékely Zoltán, a Nyugat-nemzedék jeles költője nyolc esztendő után ismét új verskötettel lép a nyilvánosság elé. Kötetet mintegy hatvan kisebb lírai verset s egy hosszabb verses mesét tartalmaz. A szerelemről s az örök emberi problémákról vall. Ma is fiatalos frissességgel, meggyőző művészi erővel mondja el véleményét a múltról és a jelenről. Verseit sajátos derű jellemzi. Az „Angalit és a remeték” című verses meséjében egy bonyodalmakkal teli, bájos szerelmi históriát mond el.
Lidérc-űző című kötete nyilván újabb érdeklődőket vonz majd Jékely olvasótáborába.

A magyar irodalomban talán szokatlan, hogy valaki az énjének egy-egy megvalósíthatatlan részét másik személlyé sűritse, olykor más korszakba is.” Új versgyűjteménye egyik leg-izgalmasabb ciklusának postscriptumát kezdi igy Weöres Sándor. A ciklus tíz versében egy fiktív, XIX. század eleji magyar költőnő hátra-hagyott életművét kelti életre” Weöres, a stílus, a hang váltásait, irodalmi hatásokat, a kor atmoszféráját érzékeltetve, a pasticció-n túl, valóban felállítja egy női egyéniség minden dimenzióját, s egy szerves életmű káprázatát kelti. S ha Psyché a költő tündökletes játékos-ságának egyik legvégletesebb reinkarnációja is, alig van a kötetnek darabja, mely ilyen-olyan fokon, módon ne korrespondálna valamivel -az ősköltészet, a reneszánsz, a provanszál lira felbukkanó hangjai, egy középkori örmény szerzetes néhány énekének felidézése, a bibliai József históriájának szabados-friss feldolgozása mind-mind ennek a vonulatnak elágazásai. A kötet számos portré-verse is több a portrénál, erősebben megmerül a mintában, néhány jelző mozdulattal szinte megjátssza az ábrázolt egyéniséget. Ez a végigvonuló, a gyűjteményt beágazó játék megengedi két valódi műfordítás besorolását is Hlebnyiko-vét és Nasztaszíjevicsét, az átmenetet Nareki Gergely örmény pátriárka himnuszai képviselik, melyeket Weöres Luc-André Marcel fran-cia átköltéséből ültetett magyarra. Csupa játék tehát ez a gyűjtemény mégis, nincs egyetlen sora sem, amely sajátosan weöresi ne lenne, hiszen talentumának éppen ez a színejátszó tükrözni-tudás, ez a hallatlan nyelvi gazdag-ság egyik legmarkánsabb jellegzetessége.

Irodalmunk egyik legkülönösebb vállalkozása, bámulatba ejtő bravúrja ez a mű: egy a múlt század elejére képzelt, viharos életű, soha nem létezett költőnő tarka-barka egyéniségének, elragadó gazdagságú oeuvre-jének, az aprólékosságig pontos biográfiájának példátlan „rekonstrukciója”. Mi vezette Weörest a Psyché megalkotásában? Éppen nem az a kegyes hamisító szándék, mint Macphersont vagy Thalyt, akik a szegényesen pislákoló „régi dicsőség” fényét próbálták növelni – a maguk korában fölöttébb sikeresen. Nem is holmi öncélú virtuózkodás. Többrétű feladat izgathatta. Az például, hogy egy régi költőnő ürügyén, annak bőrébe bújva, kitombolhassa olyan hajlamait, szándékait, amikre a mai költői felfogás, ízlés korlátlanul szabadnak hangoztatott, valójában akárhányszor öncsonkító, szigorú illemszabályrendszere nem ad módot. Weöres itt kedvére ábrázolhat, leírhat, figurákat teremthet és mozgathat, történeteket kerekíthet, dúskálhat halottnak ítélt versformákban, élhet egy ódon, dús zamatú nyelvvel, játszhat egy groteszkül elavult írásformával, beilleszthet azóta kikísérletezett fogásokat a patinás miliőbe, a fiktívet bizarr és merész módon egybejátszhatja a történelmi nevekkel, helyzetekkel és – mintegy mellékesen – olyan sok oldalról színesen elegánsan fölrajzolja az egész korszakok, hogy történelmi kézikönyvekből sem ismerhetnénk meg különbül. Remek ötle, hogy (az egykorú szokásokkal egyezőleg) Psyché fiktív versei közé applikálja Weöres az általa régóta nagyrabecsült Ungvárnémeti Tóth László hiteles verseinek egy egész ciklusát. (Psyché pompás élet- és jellemrajzot is „közöl’ Ungvárnémetiről – olyan szabadon bánva figurával, tényekkel, ahogy a történelmi regényekben eddig is tették ugyan az írók, de lírai emlékezésnek álcázott „tanulmányban” eddig hasonlót nem találhattunk.