A kör kerületének a pontjai különböznek egymástól, de a végtelen tér ellenében a maga páratlan módján mégis mindegyik ugyanazt a középpontot védi. A Medúza pillantásának hét fejezetéről is elmondható, hogy miközben mindegyik másról szól (a kereszt metszéspontjáról, a villámról, a középpontról, a határ átlépéséről, a káoszról, a lehetetlenről és a pillanat leigázó erejéről), mégis valamennyi ugyanazon láthatatlan fókusz felé igyekszik terelni a gondolkodást. E távoli középpont úgy múlja felül őket, mint a villám: megközelíthetetlenül, de parancsolóan. Mindegyik fejezet ugyanarra a kérdésre próbál valamilyen választ kicsikarni: LEGYŰRHETŐ-E AZ ELMÚLÁS MIATT ÉRZETT FÉLELEM? Észrevétlenül bukkan fel ez a kérdés, alattomosan hálózza be a gondolatokat, s végül olyasmivel szembesíti őket, ami kimondhatatlannak tűnik. Ettől remélnénk feleletet? A választ keresve e meg nem fogalmazhatót fogja vallatóra mindegyik fejezet: olyan helyzeteket és pillanatokat idéz fel valamennyi, amelyekben a kimondhatatlan és a megnevezhető érintkezésének a szenvedélyes élvezetnek és gyönyörnek, a félelemnek, a költészetnek, az elragadtatásnak, az undornak, az elveszettségnek az élményében részesül az ember. Ettől vár választ; még akkor is, ha a megnyugtató felelet hiábavalóságának az érzése is ekkor kísérti meg.