A földrajzi fölfedezések történetében új korszak küszöbén állunk : a nagy fölfedezők kora lejárt, a kontinensek térképein a fehér foltok mindinkább összezsugorodnak s el-eltűnnek. Ahol azelőtt a merész kutatók életveszély közt törtek maguknak utat, ott ma már szorgos vizsgálódásokat végeznek a tudomány komoly munkásai. De még mindig sok a megoldásra váró kérdés, különösen Ázsia legbelső része még mindig nagyon el van hanyagolva; a Góbi-pusztának óriási rónáit, a tibeti felföldeknek határtalan térségeit ma még alig ismerjük jobban, mint akár a sarkvidéket. Nagyszerű problémák sarkalják itt a kutatót újabb meg újabb vállalkozásokra: új hegyláncok, folyók és tavak felfedezése, ősrégi kultura nyomainak kiderítése, melyek a népvándorlások korára némi világosságot vethetnek és teljesen ismeretlen vidékeknek felmérése s térképezése ellenállhatatlanul Tibet felé vonzzák a merész utazókat. A földrajzi kutatásoknak egyik legnagyobbszerű feladata annak a földrésznek keresztülutazása, melyben az ária népek bölcsője állott, melynek belsejéből a mongolok Elő-Azsiát és Európának nagy részét elárasztották. Magam is azon célból keltem útra, hogy ennek a vidéknek földrajzi ismereteit gyarapítsam; tervem az volt, hogy egész Ázsiát keresztülszeljem a Káspi-tengertől Pekingig s különösen oly vidékeket érintsek, melyeket eddig legkevésbbé ismertünk. Éveken át készültem erre az útra s e célból az 1890-91. években tanulmányutat is tettem Orosz-Turkesztánban és Kasgárban; meg akartam róla győződni, alkalmas-e e vidék arra, hogy nagyobb kutató-utazás kiinduló pontjául szolgálhasson.