Sokan ismerik Visegrád és környékének természeti szépségeit, de kevesen tudják, hogy ugyanitt a különböző korok társadalmát híven tükröző műemléki anyag is összefüggően, egymásba kapcsolódva és fonódva tárul szemünk elé. Határában késő római castrum, melyet újból használatba vett a betelepülő szlávság, utána a honfoglalók, majd a középkor magyarjai is. Közelében bizánci bazilita kolostor a XI. század közepéről, mely bencés, majd pálos kézen megéri Mohácsot. A tatárdúlás után épült «Salamon-torony» és vár, mely hosszú ideig a magyar feudális állam jelképét, a koronázási jelvényeket őrzi. A XIV. században épült palota, a középkori nagyhatalom egyik központja az Anjouk és Zsigmond alatt, fénykorát éli Mátyás központi monarchiájában. Több mint ezer esztendő bőséges emlékanyaga, melynek javát a feledés és a föld több százados rétegei alól évtizedek óta bontogatja a kutató ásó. Amilyen összefüggő a műemléki anyag, éppen olyan egymásbakapcsolódó a feltárásukra, megismerésükre és megmentésükre irányuló törekvés is. Ha valaki a magyar műemlékvédelem történetét megírja, az első lapokon Vajdahunyad és Visegrád nevét kell említenie. Viktorin József, Henszlman Imre, Schulek Frigyes ennek a romantikus műemlékvédelemnek első harcosai, akik Visegrád várában főként a daliás idők szemtanúját akarták megmenteni, vagy még inkább kiépíteni: a milleneumi idők görögtüzes elképzelésének megfelelő lovagvárat teremteni. Czobor Béla a «Várkertben» rábukkan a bazilita kolostor alapfalaira, Lux Kálmán pedig befejezi a «Salamon-torony» restaurálását, lényegében már a korszerű műemléki elvek szerint. Modern konstrukcióval és anyaggal fedte le a tornyot, melynek eredetileg is lapos fedése volt.