Jón Kalman Stefánsson már az első, 1996-ban megjelent prózakötetében is Izland nyugati fjordjainak tájaira vezet bennünket. Lazán összefüggő novellái a helyiek valószerűtlen, a technológia és a csodák határvidékén játszódó hétköznapjait mutatja be. Errefelé eseményszámba megy, ha a horizonton feltűnik egy autó, vagy megérkezik Björn új bálázógépe; a szomszédok távcsövön át követik az elszabadult bikát; a magányosan gyászoló gazda a nappal paripává változó trollasszonnyal hál; vagy ha egy gazda a fjordok csendjének súlya alatt hallani kezdi, ahogy susognak a felhők, mint a száraz széna, és csikorognak, mikor kettészeli őket a hegycsúcs. Stefánsson cinkos mosollyal el-eltűnődve forgatja kezében a valóság legjellemzőbb kicsiségeit, míg ki nem bomlanak belőlük a mindannyiunknak ismerős fájdalmak és drámák. És akkor megállunk, és mi is feltesszük a kérdést: „van-e szomorúbb, mint az árkok az esőben?”

Scott Fitzgerald „elveszett”, vagyis jobbára asztalfiókban maradt történetei a szerzőtől megszokott verőfény helyett inkább félárnyékban mutatják be a huszadik század eleji Amerika és Hollywood lüktető, eleven világát. Csakúgy, mint regényeiben, Fitzgerald ezekben a novellákban is varázslatos eleganciával, néhány mondattal vagy filmbe illő, pergő párbeszédekkel egész élettörténeteket képes felvázolni: drogfüggő filmsztárok, megesett lányok, a tőzsdekrachba beleőrült egykori bankárok, botrányba keveredett élsportolók és boldogtalan házaspárok sorsán keresztül válik láthatóvá, mivé lett a csillogó jazzkorszak káprázata a másnapos évtizedekben. A szövegek többsége éppen ezért maradt kiadatlan, hiszen a korabeli magazinszerkesztők jól tudták, hogy a népszerűsége csúcsán lévő Fitzgeraldtól nem a tabutémák feszegetését, a társadalmi problémákkal való fájdalmas szembenézést várják az olvasók. Az amerikai irodalom nagy klasszikusának kiadatlan novellái 2017 tavaszán jelentek meg hatalmas várakozás közepette az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában. F. Scott Fitzgerald 1896-ban született Minnesotában. Egyetemi tanulmányait félbeszakította, hogy harcolhasson az első világháborúban. 1920-ban jelent meg elsöprő sikerű első regénye, Az Édentől messze, majd ugyanebben az évben vette el Zelda Sayre-t. Egy gyermekük született; házasságuk viharai ellenére együtt maradtak, amíg Zelda elmegyógyintézetbe nem került 1932-ben. Fitzgerald 1925-ben publikálta fő művét, A nagy Gatsbyt. Mivel kicsapongó életmódja miatt állandóan anyagi gondokkal küzdött, rendszeresen közölt novellákat is előkelő amerikai magazinokban, a 30-as évek második felében pedig Hollywoodban próbált boldogulni forgatókönyvíróként. Az amerikai írók „elveszett nemzedéké”-nek tagja, a modernizmus egyik legfontosabb képviselője volt. Számos novelláskötete mellett négy regénye jelent meg. Az utolsó cézárt már nem tudta befejezni, 1940-ben elhunyt szívrohamban. A kötet szerkesztője, Anne Margaret Daniel irodalmat tanít New Yorkban, a New School Universityn. 1996 óta kutatja Fitzgeraldot és a modernizmust. A kötet fordítója, Dunajcsik Mátyás 1983-ban született Budapesten. Többek között Vladimir Nabokov, Alain Robbe-Grillet, Antoine de Saint-Exupéry, Oscar Wilde műveit ültette át magyarra. Két saját novelláskötet és egy ifjúsági regény szerzője.