„A szimbólum az antik görög számára a hitvallást jelentette. A századforduló embere, miután hiába várta a megváltást a természeti törvények tiszteletétől, újra a szimbólumokban keresett kapaszkodót. Általuk próbálta a szellem látható megjelenését mind jobban érzékelni, használni, építő energiákat meríteni belőlük. Ha most annak a kornak érzéki, sokszor fájdalmasan gyönyörű műveit akarjuk megközelíteni, ismét a jelképekhez kell visszanyúlnunk.” Ezt teszi könyvében a szerző, Szegő György is, amikor hatalmas művelődéstörténeti, néprajzi anyagot felvonultatva – az ausztráliai törzsi szokásoktól a zsidó misztikáig, a történelem előtti idők anyajogú társadalmától az egyiptomi mitológiáig – mutatja be mindazokat az előzményeket, amelyekre a szecessziós építészet motívumai visszavezethetők, amelyek visszaköszönnek a századvégi és századfordulós Budapest Lechner Ödön, Kármán Géza, Kollár József, Vidor Emil, Kőrössy Albert, Lajta Béla, Kós Károly és mások tervezte épületein, a temetői síremlékeken. A Kőmíves Kelemen balladájában is megénekelt emberáldozat, a befalazás rítusa él tovább az Erzsébet Nőiskola kerítésének leányalakjaiban, a Vakok Intézetének babafejű kilincsében, a Hermina úti falikút vízköpő szörnyében stb. Feltárja a szerző a sárkánydíszek, a tetődíszítmények, a lépcsők szimbolikus jelentéstartalmát: a sötétség és világosság erőinek küzdelmét, az anyagi és szellemi, a földi és égi világ kölcsönhatását. A szigorú keretek közé szorított, polgári civilizáció világával szemben a szecessizó újra felfedezte az ösztönvilágot, s az építészet is előszeretettel alkalmazta ennek jelképeit az oszlopokon, tornyokon, kupolákon. A teremtés-születés mítosz testesül meg a kupolák „köldökköveiben”, a szecessziós kapu- és ablakmegformálásokon. Egyetlen hatalmas ívű, magas szinvonalon megírt művészettörténeti esszé Szegő György kötete, amely rendkívül érdekes olvasmány nem csak azoknak, akiket a szecesszió művészete foglalkoztat, de minden művészeti érdeklődésű olvasó számára. Színes fotók, a könyvben szereplő épületek és síremlékek adatai, irodalomjegyzék, valamint két Budapest-térkép (egy századvégi és egy mai) teszik teljessé a három nyelvű, a magyaron kívül német és angol szöveget is tartalmazó, szép kiadványt.

Az újabb kori magyar történeti ikonográfiai kutatás vezető személyisége Rózsa György, több művet (pl. Budapest régi látképei. 1493–1800, 1963; Magyar történetábrázolás a 17. században, 1973; Negyvennyolc a kortársak szemével (Spira Györggyel közösen), 1973; A Történelmi Képcsarnok legszebb festményei, 1977; Városok, várak, kastélyok. Régi magyarországi látképek, 1995) és tanulmányokat (Petőfi képmásai, 1951; Kazinczy Ferenc a művészetben, 1957; A magyar vedutakutatás módszereiről, 1970; Széchenyi ikonográfiája, 1991) tett közzé a történeti ikonográfia legkülönbözőbb témaköreiben. Ez a kötete magyar, német és angol nyelven a magyar városok, várak, kastélyok régi látképeit mutatja be.