„Ugy junius vége táján hire ment, hogy a cserkészek országos vezető-tisztje rendkivül érdekes utra készül. Nevezetesen föltette magában, hogy a legközelebbi napokban elindul s fölkeresi a megcsonkitott ország maradék-szépségeit. Mert csak igy érezhetjük át minden szörnyüségével, mit vesztettünk a valóságban: a Magas-Tátra ormait, a Fátrát, melynek oldalából pásztortüzek lobognak szeptemberi estéken a távoli völgyek felé; a Verhovinát, hol az ősvadonban medvék hancuroznak a tisztásokon… Csak igy riadhatunk reá, hogy kétségbeejtő tiz esztendő óta – iszonyatos messzeségekből – lankadatlanul integet nekünk havasfejével a Bucsecs meg a Negoj, hogy nem miénk már a Szent Anna-tava s tiz esztendő óta csak fájdalmas vágyainkkal szállhatunk már el a Vaskapu-szorosig, mely szüntelenül arra emlékeztet mindnyájunkat, hogy ott volt régi hazánk határa… Ezzel a csonkaországra tervezett gyalogutazással önmagában is erősiteni szerette volna a hitet, hogy a mienk lesz még Arad városa, hol a tizenhárom mártir-tábornok csontjai pihennek s táncolni fogunk mi még a felszabadult nyugati végeken, mely tájakon Béri Balogh Ádám kurucai kergették valamikor maguk előtt a darulábu németeket. Nem egyedül indult az országos vezető-tiszt, hanem magával akarta vinni az ország két olyan diákját, aki a legjobb tanuló az osztályban s egyben a legkiválóbb cserkész is. A nyári szünidőre ez lett volna jutalma nagyszerü erényeiknek…”