Kétezer esztendővel ezelőtt élt a Földközi-tenger egyik öblének, a Nagy-Szirtisznek, a partmellékén, Carthago és Cyrene között, egy libyai törzs, a nasamoniánok törzse. Öt ifjú nemes, a kik nagyon szerettek volna megtudni egyet-mást a rejtelmes Szaharáról és az ezen túl elterülő országokról, elhatározta, hogy útra kel délfelé. Herodotus, a történetírás atyja, röviden beszámolt viszontagságaikról. Élelemmel és vízzel bőven ellátva indultak el, – irja Herodotus, – és átkeltek először a lakott földön, azután oly tájon, a melyet fenevadak nyugtalanítottak és egy nagy sivatagon, a melyen keresztül több napig utaztak, míg végül néhány fát láttak nőni egy síkságon. Mialatt gyümölcsöt szedtek ezekről a fákról, apró emberek jelentek meg, a kik magukkal vitték az ifjakat. Egyik tábor sem értette a másik nyelvét. A nasamoniánokat nagy mocsarakon vezették keresztül egy városig, a melyben fekete törzsek laktak. Ez a város egy folyam partján terült el. A folyam kelet felé folyt és tele volt krokodillal. Az ifjak végül baj nélkül haza érkeztek. 7