„Száztizenhat éve, hogy Diderot meghalt, nem is maradt utána mű, melyben egész ereje megnyilatkozott volna, irodalmi munkássága ezer felé szóródott, széjjel hullt; mégis alakja csodálatosan eleven maradt a mai napig. Nem az úgynevezett klasszikusok közül való, kik remek mintákat alkotnak; de valami rendkivül vonzó van benne, a mi megóvja frisseségét: Diderot érdekes. Érdekes, de nem a szónak köznapi értelmében az. Egészen elüt a lángeszű emberek típusától, mintha különálló faj volna, melyből alig van második példány, annyira meglep valójának sajátosságaival. Tele van ellenmondásokkal, melyek néha nyugtalanítanak, néha elidegenítenek tőle, de még többször vonzanak és elbájolnak. A mi korunk embereinek belső nyugtalansága, szakadozottsága mutatkozik néha benne, de a mi epés, kesernyés érzésünk nélkül. Katalin czárnő azt mondotta neki egyszer: Néha úgy látom, mintha száz éves feje volna, néha meg mintha tizenkét éves gyermeké. Minden mesterkedés nélkül mondhatni, hogy sok, sok tekintetben ő az ellenmondások embere. Nem nevezetes-e, hogy ez a lángeszű ember, kinek egyes töredékeit annyira csodáljuk, nem alkotott igazán befejezett művet ? Rameau unokaöcscse, irodalmi szempontból mindenesetre egyik legkiválóbb alkotása, melyet Goethe csodált és németre fordított, nem végződik be, hanem megszakad, disszonáncziával, mint a ketté szakadó húr. Talán nem volt Diderotban kitartás, szorgalom ? Ellenkezőleg, a legtürelmesebb munkások egyike, ki huszonöt évet fordít a nagy encziklopédia szerkesztésére, hangyaszorgalommal gyűjtvén, írván, javítván tömérdek czikkeit, és hallatlan akadályok leküzdése után befejezéshez juttatva a monumentális alkotást.”

Bár úgy látszik, hogy az emberek általános véleménye, nemkülönben a természet és gondviselés szándéka oda irányul, hogy az elméletek célja a gyakorlat, vagyis életünk és tetteink javitása és szabályozása legyen, mégis azok, akik egészen az elméleti tudásnak szentelték magukat, látszólag másként vélekednek. És valóban, ha tekintetbe vesszük mindazt a fáradságot, amit az emberek a legvilágosabb dolgok összebonyolítására fordítottak, az érzékekben való bizalmatlanságot, a kétségeket és aggodalmakat, abstrakciókat és finomításokat, amelyek a tudományoknak már küszöbénél fordulnak elő, nem fog különösnek tetszeni, hogy kíváncsi és kevéssé elfoglalt emberek meddő kutatásokba bocsátkoznak anélkül, hogy leszállanának az élet gyakorlati rétegeibe, vagy tudomást szereznének az ismeretek szükségesebb és fontosabb elemeiről. A filozofusok közönséges elve szerint a dolgok létéről nem győz meg az észrevevés. Arra tanítnak bennünket, hogy a dolgok valódi természetét különböztessük meg attól, ami érzékeink alá esik. Innét erednek a szkepszis és az ellenmondások. Nem elég, hogy látunk, érzünk, tapintunk, szagolunk valamit; igazi természete, abszolút, külső mivolta még titok előttünk. Mert ámbár az saját agyunk csalódása, azt tehetségeink számára hozzáférhetetlenné tettük.