„Egészen pici volt, amikor megismertem. Megismertem, és rögtön nagyon megszerettem, pedig ez ritkán történik meg vélem. Az igazi gyönyörűség tudniillik az volt, ha orgonához ült. Én a zenét nem nagyon értem, nem tudok beszélni róla, élvezni is őelőtte csak Mozartot, Bachot tudtam, vagy Kurt Weill Háromgarasos operáját és a Mahagonny-t, de nem többet. Őáltala nemcsak az orgonazenét szerettem meg, hanem megszerettem azt is, ami oly ritkán történik csak vélünk: vagyis azt, hogy az ember rendkívül boldog és örül az életnek, ha a zenéjét hallgatja, hiszen magasabb szintre röpít bennünket. Hogy azt hisszük ilyenkor: életünk örökké tart és nagyon édes. Pedig az élet nem tart örökké, és nem is nagyon édes. Szóval, ez az a fő érzés, ami átjárt engem, miközben zenéjét hallgattam, és vagy lecsuktam a szememet, vagy bután bámultam magam elé. Abba a szerencsés kategóriába tartozik, akik a szépséget fontosnak tartják. Hasonló lelkek vagyunk, ugyanolyan szabály szerint kerülünk mindketten vagy a mennybe, vagy a pokolba. Ez lesz a végünk!” Faludy György