„EZ SZÉP KÖRÖSZT LÖSSZ!”
(Elöljáró szavak)
Tömörkény István írja egyik harmatos, egyszerű írásában, hogy röpül az idő, ha sok a dolog, és csak ácsorgó ember nézi lassunak folyását. Az iró halála óta eltelt huszonöt év alatt sok volt a dolgunk, nem voltunk ácsorgó emberek, így ez a negyedszázad gyorsan elröpült, gyorsabban, mint a magyar történelem egyéb, tengödő évtizedei. A sok magyar munkában arra is alit értünk rá, hogy Tömörkény egyéniségét, legbelsőbb lényegét kellőképpen felmérjük és értékeljük.
A huszonöt esztendő alatt a magyarság társadalmi, irodalmi és irodalomtörténeti munkája nem volt összeforrottan egységes, nem haladt mindig a magyar összesség érdekét jelentő helyes uton. Az ösvények többfelé szakadtak. Az ilyen helynek pedig, – hogy Tömörkénynek adjam át a szót, – „mindig van egy kis közepe, a hol a kocsi nem jár, s rajta apránkint pusztai virág terem. Kék buzavirágnak, sárga ökörfarkkórónak, szép halovány rózsaszín bogáncsnak a magvát oda hordja a szél”. A többfeléágazó irodalmi és irodalomtörténeti utaknak megkimélt, de kissé elhanyagolt szigete volt Tömörkény sugárzó, majdnem teljesen elfogyott sorozata. Ezen az „utközépen” üdén nyiltak Tömörkény népi rajzainak kék, sárga, rózsaszín virágokat hajtó magyar „gyógynövényei”, amelyek magukba zárják a magyar élet földbőlszitt, igazi orvosságát: „Ismerjed meg, szeressed meg minden életmegnyilvánulásában a valódi mélymagyarságot, a magyar földmivelő réteget, a célszerű, munkás szegény embereket, az eleveneszű, önnálósulni tudó és szerető, kétkezi munkásokat”. Erre mondják, hogy Tömörkény csak ábrázolni akart, tendenciátlan volt.