Faulkner 1932-ben megjelent művét a legjobb regényeként tartják számon. Egy egyszerű parasztlány, Lena Grove utazásának története, aki terhességének utolsó heteiben útra kel, hogy felkutassa születendő gyermeke apját. Az ő tekintetén át tárul elénk a Mississippi menti világ, és töri össze a főhős remélt boldogságát, ez szabja meg újszülött gyermekének sorsát is.

„Poggio, ​ez a szájaskodó, olyannyira bárdolatlan, hogy még ha mellőzné is az obszcenitást, akkor sem lenne méltó arra, hogy olvassuk, sőt olyannyira obszcén, hogy még ha a legpallérozottabb elméjű lenne is, az erkölcsös férfiak ezt a művét akkor is sutba vetnék.”
Rotterdami Erasmus
Képzeljünk el egy-egy remekbe szabott Boccaccio-novellát egypercesekké alakítva, s máris Poggio Bracciolini szövegeinek velejénél vagyunk. Pajzán anekdotái, szenzációhajhász pletykái a mindenkori latin és olasz humor legelevenebb megnyilvánulásai. A szerző történetről történetre szívesen engedi át a mesélés örömét másoknak, hagyja, hadd hallassák a hangjukat a legjobb elbeszélők, hadd váljon a könyv az élőbeszéd nyüzsgő piacterévé, a pletykákkal fűszerezett intellektuális agora élettel teli oszlopcsarnokává. Ezt a könyvet nem olvasni, hallani kell. Fülelni kell, és kihallani belőle a reneszánsz világ pezsgését és életszeretetét, úgy fülelni, ahogy egy-egy szenzációs új hír vagy fergeteges pletyka, esetleg vicc mesélésekor szokás. Poggio nemcsak lelket lehelt a latinba, de emberszagúvá is tette azt: így jött létre a pápai kúria egyik titkos zugában a neolatin irodalom legfergetegesebb humorú és alighanem legszellemesebb remekműve.