A Jászság – s benne fővárosa, Jászberény – mindig jelentős szerepet játszott nemcsak a vármegye, de az ország kultúrájában is. Tudjuk, a Jász Múzeum 1874-ben nyitotta meg kapuit, s az első jászberényi „kép-író”-ról a 19. század első éveiből találtak adatokat a levéltári kutatások. A Jászságban jó néhány nagy művész működött több-kevesebb ideig, s indult Jászberényből a világhír felé. A terület képzőművészetének folyamatosságát, a jászsági festészet sajátos arculatát azonban a helyben dolgozó mesterek munkássága jelöli. A jászsági alkotók mindig is jelen voltak a budapesti kiállításokon, a különféle művészeti egyesületekben, részt vettek a külföldi bemutatókon, beletartoztak az országos művészeti vérkeringésbe. Rendszeresen szervezett jászsági kiállításaikkal pedig a helyi művészeti összképet formálták. A jászberényi festőművészek legtöbbje pedagógus is volt, iskolában, szakkörökben, önképző körökben nevelte a jövő nemzedékét a művészet, s azon keresztül a szülőföld, a Jászság szeretetére. Működésüknek köszönhetően a két világháború között alig volt olyan polgárcsalád Jászberényben, amelynek ne lett volna tulajdonában néhány jászsági festő műve, s ez a nemes hagyomány többé-kevésbé ma is folytatódik. A szülővárosa számára nemzetközi értékű műveket hagyatékozó Hamza D. Ákos szándéka egy jász képtár felállítása volt. Elképzeléseit hivatott előkészíteni a Hamza Múzeum jászsági festőkről tervezett monográfia-sorozata. Több olyan művész hagyatéka vár felkutatásra, mint Gy. Riba Jánosé, akinek újra felfedezett könnyed vonalvezetésű rajzai, megkapó színvilágú plein air tájai, de akadémikus portréi, bibliai témájú templomi festményei is biztos kezű mesterről vallanak.