A szerző újabb regényének középpontjában a címszereplő (Claire Dormentin, a „feddhetetlen nő”) és egy szerencsétlen sorsú kislány, Lucile különös barátsága áll, de az írónő kettejük történetének hátterében – egy nagy párizsi bérház lakóinak életét bemutatva – rendkívül érdekes körképet nyújt a mai francia középosztályról, az egyes családok vagy az egyedül élő férfiak és nők gondjairól, vágyairól és bűneiről, illetve általában a nagyvárosi lét sajátosságairól, furcsaságairól is.

Aldous ​Huxley talán legjobb regénye – az 1952-ben megjelent Loudun ördögei – nem regény, hanem tényirodalmi mű. A démoni megszállottság és boszorkányégetés egy hírhedt, XVII. századi történetét feldolgozó kötet valós történelmi szereplőket, megbízhatóan dokumentált eseményeket és a térképen könnyedén fellelhető színhelyeket felsorakoztató áttekintés, a szaktörténészek megállapításaival lényegileg egybevágó non-fiction könyv. Mégis, a bőséggel okadatolt alapanyagot lépten-nyomon az eleven képzelet hozadékával kiegészítő munkának legalább annyi köze van Walter Scott és a nagy előd követőinek regényeihez és játékfilmjeihez – például Ken Follett Katedrálisához vagy a Max Von Sydow főszereplésével forgatott Az ördögűzőhöz –, mint a felhasznált dokumentumok és történeti feldolgozások szikárabb szövegvilágához. Az Angus Wilson, Cs. Szabó László, Sükösd Mihály és még egy sor kiváló író-kritikus elismerését is kivívó mű kétségkívül az idős Huxley egyik legizgalmasabb írása. A Loudon ördögei egyszerre kultúrtörténeti csemege, hátborzongató rémtörténet, miszticista-ökumenikus hitvallás és máig érvényes intés arról, hogy bár igenis van új a nap alatt, az önmaga rémségeit ismétlő történelem a huszadik század végével sem ért véget…