A ​szigorú, tömör négysorosok, a „körömversek” végső formára csiszolt, tényszerű közlései új színt jelentenek a kolozsvári poéta, Kányádi Sándor lírájában. A megalázott, lelkében megtiport, nyelvében, kultúrájában, nemegyszer létében veszélyeztetett romániai magyarság sorsának kibeszélőjeként a „gerinc állapotáról vall bennük, általuk a költő, s vall a maga emberi-költői rettegéséről: meddig maradhat ember az ember, meddig maradhat töretlen a gerinc, gyötörtetéseiben ép a lélek. De új a gondolatok kozmikus futása is a Vannak vidékek …, a Históriás énekek, a Szürke szonettek, az Űrsorompó élőbeszédszerű, mégis rímes-ritmikus végtájú, szellemtől ragyogó, mélylélektani élességű, létmélységeket bejáró verseiben.
Kányádi Sándor tévedhetetlenül a kisebbségi lét költője, sorstársainak verssel világító lámpása, de nem véletlenül üzenhet a „Dél keresztje” alatt élő „véreink”: üzennek a költemények minden, emberségében megsértet, jogaiban gátolt, megszomorított sorsának.
Évtizede, az utolsó kötet „fekete-piros” verseiben valamivel, hajszálnyival több volt a remény. A Sörény és koponya „zokogó” költője már csak abban bízik: véshet talán egy vonást, mondhat „bár egy miatyánkot”, írnoki alázattal rögzítheti a kort, a pillanatot. Elmúlhatatlanná teheti élete és életük gyötrelmeit.
A költő felnőtt a szerephez.
A 60. születésnapra készült Sörény és koponya lírikusa az élményit átélő, egyszermind intellektuálisan megítélő művész helyzetéből fogalmaz: létérvényű, közösségi érdekű ítéleteket.