Miféle ember, mit tart magáról, jövőjének miféle tervét szövögeti a Francesco Goya y Lucientes nevű fiatal legény, aki 1775 elején az Alcalái Kapun át megérkezik Madridba? Ortega y Gasset (1883-1955), aki a kérdésre a művészettörténészeknél körültekintőbb és mindig az egész életet, a teljes művet szem előtt tartó választ akar adni, írásának akár a ,Goya titka’ címet is adhatta volna. Mert tudja, hogy a Goyát megérteni akarók „egy talánnyal állnak szemben, egy olyan rejtvénnyel, amelyet jó lenne legalább tisztábban látni, ha már megfejteni nem tudják; hogy óvatosnak kell lenni, és őrizkedni kell a leegyszerűsítő magyarázatoktól, amikor a művészet történetének egyik legbonyolultabb jelenségéről van szó”. De a magát elsősorban filozófusnak, Szókratészre hivatkozva”a tudatlanság tudósának” tartó Ortegay Gasset végül csak a jelképpé vált nevet írta a címlapra, hiszen a ,titok’ szót – vélhette – csak író engedheti meg magának. E kései művének olvasója a spanyol gondolkodót mint a művészetről újat mondani tudó esszéírót ismerheti meg. Ahogy Ortega szembesíti a Goya-legendát a ráköltésektől megfosztott élettényekkel, művészetével, nemcsak írói remeklés, hanem olyan célirányos módszer is, melynek – Ivo Andricé mellett – a legszebb Goya-esszét köszönhetjük. S egyben a legvalószerűbbet, a legtöbb ismeretet közlőt is, amelyben minduntalan van valami meglepő és meghökkentő, akár a jó spanyol arcképeken.

Különös lírájú, finom festői hangulatú képein varázslatos olasz tájak, meseszerűen átfogalmazott történelmi és zsánerjelenetek, sohasem volt álomvilág tüneményei, légies nőalakok tűnnek elő. A magyar szecesszió művészei közé is gyakran besorolják, illetve a modern látomásos szürrealista festészet atyjának is nevezik, valójában sajátos invenciójú, különc és tragikus sorsú egyénisége egyetlen izmushoz sem kapcsolható. 1907-es Márffy Ödönnel közösen rendezett kiállításának kapcsán írta Márkus László a katalógus előszóban: ”Ők nem a dolgok objektív valóságát keresik, de szubjektív világképüket ebből a valóságból vonják el: nem keresik a természet fotografikus hűségű ábrázolását, de benső kontaktusban vannak a természettel, amely eleven víziókban nyilatkozik meg a látás izzó pillanatai alatt. Lírikusok, akik éneket mondanak a termékeny pillanatokról, lírikusok ők, akik megérzik a vibráló lombok, a sugárzuhatagok, a gyöngéd vonalak, a hatalmas színek, a csöndes szobák és az emberi arc misztériumának poézisét, lírikusok ők, akik egy futó pillanat érzéseit éneklik meg őszintén, becsületesen és egészségesen, egy futó pillanat érzéseit, amelyek szertefoszlanak, mint a tavaszi ködök, s nem marad utánuk más, mint az elröppent érzés fájdalma. Gulácsy Lajos a halk szomorúság elégiáját énekli. Botticelli látta így egy könnycsepp fátyolán át a dolgokat, s ama legnagyobb, a bánatos Giorgione, aki az élet egész rejtelmes finom fájdalmát bele tudta festeni a Concerto csodálatos muzsikusának arcába Valami gótikus búsongás, valami a festett üvegeken át elbágyadó napsugár szelíd panaszából, valamint misztikus áhítat, valami gyöngéd eksztázis lelkesíti át a fiatal piktor karcsú vonalait” Egy 1922-es kiállítása kapcsán Lyka Károly pedig így írt Na’Conxiopan bizarr birodalmáról: „Testetlen asztrál-lények lakják, felfoszlott formájuk, sápadt színük éppen csak dereng, cselekvésük erély nélküli imbolygás. Némelyik színné vált illatnak hat” Valóban Gulácsy művészetének lényege a szinesztézia, mely a lélek labirintusába való utazást segítette elő.