A magyar szecessziónak csaknem a legutóbbi évekig igen mostoha volt a sorsa. Csak amikor az ötvenes évektől kezdve Nyugat-Európában, majd lassanként Közép-Európában is „felfedezte” a jelenkor ezt az évtizedekig feledésbe merült művészeti-szellemi áramlatot, kezdtünk fölfigyelni arra, hogy Budapest utcaképét milyen erősen formálta a szecesszió, és a magyar iparművészetben is önálló áramlatot alkotott. De még akkor is kétséges volt: létezett-e egyáltalában magyar szecessziós képzőművészet. Szabadi Judit könyve ennek a kérdésnek a megválaszolására vállalkozik. Noha a magyar szecesszió nem nőtt olyan egységes és különösen nem olyan forradalmi irányzattá, mint például a belga art nouveau vagy a német Jugendstil, 1890 és 1914 között, azaz egy negyedszázadon át formálta képzőművészetünk arculatát. A szerző a magyar szecesszió szeszélyes természetéhez, extrém vonásaihoz, váratlan felíveléseihez igyekezett alkalmazkodni akkor, amikor könyvében külön fejezetet szentelt a szecesszió epizodistáinak, és külön azoknak, akiknek munkásságában sorssá növekedett a „modern stílus”. Ebben az összefüggésben ismerjük meg Ferenczy Károly, Vaszary János, Csók István, Fényes Adolf, Egry József, Iványi Grünwald Béla, Lesznai Anna szecessziós periódusát és azokat a lenyűgöző életműveket – Rippl-Rónai Józsefét, Gulácsy Lajosét és Csontvárí Kosztka Tivadarét –, melyekben egységbe forrt az új szellemi áramlat életérzése, stiláris kifejezésmódja és alkotói magatartása. A stílus tudatos és programszerű megvalósítását képviseli a század elején szerveződött gödöllői művésztelep, élén Körösfői_Kriesch Aladárral és Nagy Sándorral. A könyv a képzőművészet valamennyi műfajában – a festészetben, grafikában, szobrászatban – áttekinti és értékeli a szecesszió hazai jelentkezését és szerepét. Egyben része, mintegy első állomása egy nagyobb vállalkozásnak, amely arra hivatott, hogy a századelőnek ezt a jellegzetes művészeti áramlatát az építészet és az iparművészet vonatkozásában is bemutassa. A könyvet 332 fekete-fehér és 32 színes kép illusztrálja.