A függönyajtók, miknek Atilla nevezte a szláv népeket, szétnyíltak a turániak előtt, félrehúzódva északra a Kárpátok közé, délre a Balkánra, s lengve, hajlongva fogadták a keletről omló nyilas, lovas népeket s a nyomukban döcögő kákaernyős, bronzkerekü lakóház-szekereket az asszony- és gyermeknéppel. A római birodalom dereka, szive felé nyomuló főáradat azonban északnyugat felé is szétcsapkodta hullámait, fodrát s az óriási Szármát pusztaság néptengeréből hatalmas hullám omlott neki a Balti-tenger keleti partvidékeinek is. Azon a nyilason tehát, mit a szlávok nyitottak a turániaknak, a Fekete tenger északi oldalán, mint ollónak az egyik szára, nyúlt be a Duna alsó völgyébe, míg a másik fenn Finnország felé nyújtotta a szárát, mint az öntudatlannak, elementárisnak hitt népvándorlásból kialakuló rendszeres, mesteri szerkezete egy nagykoncepcióju birodalomalkotásnak. Mintha Finnország nyugati partjain a szigetek ezrei elkezdettek volna úszni, úgy menekült a sárgahajú gótság óriási fenyőtörzsekből vájt halászcsónakjain Skandinávia felé. Ám az ottlakó germán atyafiak sem várták be a part felé igyekvőket, hanem maguk is megbolydúltak nyugat és dél felé.