„Túl a Dunán jártam az idén. Szép világ van ott nagyon. Búza terem bőven, vad és népmese. – A búzát megveszik a zsidók és elviszik, a vadat lelövöldözik a földesurak és megsütik. A népmese nem kell senkinek. Azt én hoztam el és leirom a mese természetes együgyüségében úgy, a hogy én hallottam. Budáról Bécsbe utazott a király s a hosszú úton éhes lett. Győrön túl, Bruckon innen, így szólt a főasztalnokához: – Van-e valami harapni való, édes szolgám? Rohan az asztalnok a masina leghátuljára (mert masinán útazott Ő Felsége) a konyhamesterhez. – Hamar a királynak enni valót! A konyhamester még nem a szakács, de ha a szakács lett volna is, se tüze, se vize a főzéshez, megállíttatta hát a masinát egy kis falunál és beállított a csárdáshoz: – Nosza, csináljanak hamar valami jót a királynak. Csárdásné szép Özvegy asszony nekiperdül, a patyolat ingét felgyüri, a szakácskáját felköti s egy- két miatyánk alatt ott párolgott a tányéron a fölséges paprikás pörkölt…”

„Minden lelkiismeretfurdalás nélkül szövi meséit a magyar iró párisi regények kaptájára, mivel hogy Budapesten ugy sincs magyar élet. Valami bolond elmondta ezt egyszer (mikor még tán igaz volt) s azóta megfogamzott, mindenki belenyugszik s rajzolja innen a franczia életet pedig franczia élet sincs Budapesten. Várkonyi grófné és báró Ködváry salonjaiban a Daudet és Ohnet alakjainak rossz másolatai mozognak, szólitják a grófnőket «asszonyomnak», isznak cognacot, esznek szarvasgomba-pástétomot és beszélnek tömérdek banalitást.”