A reneszánsz mágia lebilincselő kérdéskörére immár több mint húsz évvel ezelőtt, még diákkoromban irányította figyelmemet Frances Yates monográfiája, Giordano Bruno and the Hermetic Tradition (1964). Ez a könyv, és Yates szellemi környezetének, a Warburg-iskolának más tanulmányai a reneszánsz kultúrtörténetének egy olyan aspektusával ismertettek meg, mely akkortájt a magyar szakirodalomban szinte teljes terra incognitának számított. Mestereim, Keserű Bálint és Klaniczav Tibor bíztatására az alapvető források és az elsősorban angolszász kutatások megismerése után egy kis könyvben foglaltam össze az európai reneszánszkutatás e téren elért eredményeit (Titkos tudományok és babonák: a 15-17. század művelődéstörténetének kérdéseihez, 1978), s a téma azóta is foglalkoztat. Tanulmanyaim során kezdetben arra kerestem választ, hogy miként magyarázható kultúrtörténetileg az a látszólag ellentmondásos helyzet, miszerint az emberközpontúnak és felvilágosodottnak leírt reneszánsz hozta az okkultizmus és a mágia aranykorát.