„Az életrajzi irodalom, függetlenül a bemutatott hős szerepétől, mindig korkép is, jellemkép is. Az életrajzíró egyidejűleg törekszik arra, hogy megragadja azokat a körülményeket, amelyek egy adott történelmi személyiség jellemét formálták, s azokat a történeti tényezőket, amelyek tetteit motiválták. A történelem menete segíti végül a cselekedetek megítélésében. Bizonyos mértékben ugyanezek a szempontok érvényesülnek akkor is, ha olyan személyiség alakját akarjuk megrajzolni, akinek tettei nem voltak történelemalakítók, akinek szerepe valójában a magánéletre korlátozódott, de utólag mégis társadalmi jelentőségűvé vált. Cselekedeteinek hatása morális síkon érvényesült, s így alakjának megörökítésében is szükségképpen az erkölcsi ideák kaptak hangsúlyt. Ilyen volt Árpád-házi Szent Erzsébet is, akinek története önmagában alig több, mint korának számos asszonyáé, s életének kétségkívül kivételesnek számító mozzanatai sem teljesen példa nélküliek. Ami egyedivé és egyúttal kimagaslóvá tette alakját, az valójában személyiségének rejtett, történeti adatokkal fel nem tárható jellegéből eredt.”