Először volt a táj, a kínos ujjgyakorlatok, hogy a felhő megörökíttessék; aztán a paraszti munka, a résztvevő költői alakváltozásai, hogy a fáradtságból fölemelkedhessen a munka örömébe a munkadalok ritmusain. Ha nem is lehetett folytatni ezeket a serdülőkori verseszményeket, hiszen periférikusak és kicsik voltak egy modern és teljes világ kifejezésére, mégis mindig beléjük botoltam, mint az emlékeimbe. Mindegyik versem az évszak jegyeit viseli magán: tavaszi nyílás, sárga nyári hő, őszi foszló fákból borzongató nyirok, téli kályhacsönd és fehér unalom mindig helyet kíván magának, mikor az idő rákeríti a sort. Ágh István