Budapesten, 1904. május 5-én este fél tízkor meghalt Jókai Mór.[1] A Dr. Teleki Sándor, VII. kerületi tiszti főorvos által másnap kiállított halottvizsgálati bizonyítvány tanúsága szerint a 79 éves korában elhunyt magyar regényíró 61 évet élt a magyar fővárosban.[2] A város ez alatt a hat évtized alatt, 1843–1904 között óriási változáson ment keresztül, és az átalakulásnak ez a korszaka, noha számos társadalmi melléktermék megjelenése kísérte – száz év távlatából ezt már bízvást kijelenthetjük –, olyan sikeres modernizációs programot hajtott végre, amely azóta is példa nélküli Budapest történetében. Budapest korabeli fejlődése szervesen illeszkedett a 19. századi urbanizáció világszerte érvényesülő történeti kontextusába, amelynek egyik legfontosabb következménye éppen a modern nagyvárosok létrejötte volt. A metropoliszok kialakulása után megváltozott minden: a mindennapi élet, a térhez és időhöz való viszony, a társadalom szerkezete, a művészetek és a tudományok, a gondolkodás, átalakult a demokrácia, és végül, de nem utolsósorban a nagyvárosok mint a modern fejlődés hajtómotorjai még a kisvárosok és a falvak világát is átformálták. Párizs példáját előtérbe helyezve David Harvey a következőképpen foglalja össze a modern metropoliszok megszületése nyomán végbement modernizáció jelenségét: „Valami igazán drámai történt Európában általában, de konkrétan Párizsban is 1848-ban. […] ebben az időben radikális törés következett be a Párizsi gazdaságban, mindennapi életben és kultúrában […]. 1848 előtt egy olyan vízió élt a városról, amely alapján legjobb esetben is csak foltozgatni lehetett a középkori városi infrastruktúra lyukait, utána jött Haussmann, aki szinte furkósbottal hajszolta bele a várost a modernitásba. Előtte a festészetben olyan klasszicisták alkottak, mint Ingres és David, továbbá a koloristák, mint Delacroix; utána Courbet realizmusa és Manet impresszionizmusa nyert teret. Előtte romantikus költők és regényírók voltak (Lamartine, Hugo, Musset és Georges Sand); utána egy feszes, minimalista, éles próza és költészet jött, mint Flaubert-é és Baudleaire-é. Előtte a kézi munka alapjain nyugvó, szétforgácsolt szervezetű gyáriparok léteztek, amelyek azonban ekkor nagymértékben utat engedtek a gépesítésnek és a modern iparnak. Előtte kicsiny üzletek álltak a szűk és kacskaringós utcákon vagy árkádok alatt, utána jöttek az óriási kiterjedésű áruházak és a boulevard-ok. Előtte utópizmus és romanticizmus, utána keményfejű vezetési módszer és tudományos szocializmus. Előtte a vízhordó-foglalkozás központi jelentőséggel bírt, de 1870 körül szinte eltűnt, amikor a vezetékes víz elérhetővé vált.[3] Harvey példáinál maradva, a sugárutak és boulevard-ok, a vízvezeték-rendszer és általában a modern infrastrukturális hálózatok kiépítése, a modern gyáripar és a nagyáruházak terjedése a 19. századi urbanizációnak azok az alapelemei és háttértényezői voltak, amelyek számos, itt nem részletezhető jelenséggel együtt a modern nagyvárosok létrejöttéhez és a nagyváros szolgáltatásaitól függő városlakók modern nagyvárosi életformájának kialakulásához vezettek. A korabeliek mindezekben a fejleményekben a modern civilizáció kezdetét látták. Nem volt ez másképp Budapesten sem. Jókainak és kortársainak azonban Budapest, mint a modern tudomány és technika vívmányaira épülő egészséges nagyváros, (sanitary city) nem önmagában volt fontos, hanem mint a magyar nemzet modern kori fejlődésének eszköze és szimbóluma. Hitt abban, hogy a város, amely a szeme láttára nőtt fel, vált egyre szebbé, gazdagabbá és komplexebbé, nem valamilyen mesterséges eszközökkel „előidézett tünemény, hanem az ország közérdekének, az alkotmányos, a közgazdasági, kereskedelmi és közművelődési tényezők találkozásából természetesen támadó eredmény.” Budapest tehát – a várostörténeti szakirodalomból vett fogalommal élve – nem egy parazita város, amely az erőforrások elszívásával és monopolizálásával a magyar vidék fejlődésének legfőbb gátját jelenti, hanem „Magyarországnak valóságos fővárosa, mely egyfelől rohamos növekedésével hatalmas vonzerőt gyakorol az egész országra; míg másfelől a nemzeti, közművelődési, kereskedelmi, közlekedési góczpontot képezi, melyből az egyesült törekvés az egész országra ismét szétárad.”[4] Azaz Budapest a modern Magyarország fejlődésének hajtómotorját és zálogát jelentette számukra, amelyben a város fokozatos és megállíthatatlannak tűnő elmagyarosodása, az, hogy a város kifejtse nemzeti jellegét, legalább olyan fontos, ha nem fontosabb szerepet játszott, mint a villamosvasút és a telefon megjelenése, valamint a Dunán épülő hidak növekvő száma.[5] Jókai Mórnak kora Budapestjéhez való viszonyát tehát egyszerre jellemezte egy sajátos nemzeti látószög, de fontosak voltak számára a nagyváros civilizatórikus vívmányai is, amelyek az európai – de tegyük hozzá, hogy az észak- és dél-amerikai – városfejlődéssel való lépéstartás élményét közvetítették számára. Jókait a magyar főváros növekedésének sodra egyfajta rajongással töltötte el, és ebből fakadt az az optimizmusa, amely Budapest jövőjével kapcsolatos gondolkodását is meghatározta. „Minket azonban, kik az alatt, míg a főváros megifjult, benne megvénültünk, kiket az előrehaladás sodra magával ragad, nem a jelen, hanem a jövendő Budapest képe kecsegtet. Az a kép, mely már kilépett az álmok ködéből, mely alakot öltve közelít felénk, melynek le van téve az alapja, mely már emelkedik ki a földből – a legközelebbi évek Budapestje.”[6] Jókainak a magyar fővárosról alkotott képében tehát még összekapcsolódott a közelmúltból táplálkozó büszkeség a jövő iránti lelkesedéssel, bizalommal. Minket azonban, ennek a kötetnek a szerzőit és szerkesztőit, a 20. század történelmi tapasztalatai örökre megfosztottak Jókai Mór életének és korának optimizmusától. A 19. század hagyományából a hazánk fővárosa, az egyetlen magyar metropolisz iránt érzett büszkeség érzése ugyan máig tovább él, de ezt már nem egyfajta naiv lelkesedés, mint inkább a hibák önostorozó felhánytorgatásának hangulata veszi körül. Borbíró Virgil ezt a fajta attitűdöt a következőképpen fogalmazta meg: „Minden városnak megvannak az imádói és szerelmesei. De csak kevés város van, amely tökéletes és hibátlan. Ezért van az, hogy éppen azok, akik legjobban szeretik városukat, a »Város«-t, – szemrehányással illetik azokat, akik e hibákat szerintük okozták. Ezért van az, hogy míg az idegenek, akik rövid tartózkodás alatt a városnak csak a szépségeit látják és csodálják és dicsérik – a városhoz tartozók legjobbjai hallgatva csodálják szépségét és hangosan ostorozzák hibáit. Így van ez másutt is és így van ez Budapesten is. Mi, akik innen el nem tudnánk szakadni, akik a külföld legszebb városaiból Budapestre visszatérve, lelkesedéssel és megmámorosodva nézzük azt, akik kipirult arccal vezetjük külföldről érkezett barátainkat Budapesten – mi látjuk legélesebben a hibákat, amelyeket napról-napra tapasztalunk – mi, akik a többi város szépségein tanultunk, fájlaljuk leginkább Budapest hiányait. De nemcsak ostorozzuk városunk hibáit, hanem állandóan követeljük szebbé és jobbá tételét”.[7] Mindezt azért volt szükséges elöljáróban elmondani, mert a két kötet tanulmányainak többségét is egyfajta kettősség jellemzi. Az alábbi írások a fények mellett az árnyékot, a kedélyes hangvételű elbeszélések elhallgatásait, a modernizációs üdvtörténet hátterében meghúzódó társadalmi problémákat, a kultusz mögött szinte spontánul képződő és növekedő ellenkultuszt is vizsgálják. Az olvasó feltehetőleg gyakran talál majd bennük a megszokottól többé vagy kevésbé eltérő témaválasztást, megközelítésmódokat vagy értelmezéseket. Így a Bevezetést követő második részben, amely a Budapesti Negyed korábbi író-számainak hagyományát követve az irodalmi-életművet helyezi a középpontba, mindjárt két olyan regény is felbukkan, amely korábban nem tartozott a Jókai-kánon fő áramába. Jókai terézvárosi regényéről, az Asszonyt kísér – Istent kísért című műről szóló Eisemann György-tanulmány hol suttogva, hol „suttogva sem”, végül azonban egészen expliciten azt fogalmazza meg, hogy az egyelőre a kánon hátterében húzódó Jókai-szövegek mennyire meglepően aktuálisak napjaink recepciótörténeti problémáinak vizsgálata szempontjából. Virágh András pedig a Hayden White nevéhez fűződő metatörténeti megközelítés szempontjából vizsgálja a történetírói és a történeti tárgyú szépirodalmi művek elmosódó határainak kérdését Az utolsó budai pasa című regény kapcsán. A két kánonon kívüli műről szóló írást a Jókai-kánon alapművének számító regény, az Egy magyar nábob elemzése követi. Tarjányi Eszter tanulmányában azt mutatja be, hogy Jókai miképpen találta meg a nemzeti narratíva megújításának lehetőségét az irányregény és a családregény műfajainak köztes terében. Mindazonáltal e kötet szerkesztése során fő célkitűzésünk az volt, hogy ne kizárólag irodalomtörténeti és irodalomelméleti dolgozatok kerüljenek be e tematikus számba. Mindezt azért láttuk szükségesnek, mert Jókai Mór Budapest számára jóval több volt, mint egy fővárosi író. „Hosszú életpályám alatt nemcsak költő voltam, hanem politikus is, és mint ilyen, hírlapíró, élclapszerkesztő, adomázó, képviselőjelölt, törvényhozási szónok: azonkívül történet-, táj- és népismeíró, sőt még kertész is.”[8] Ezen túlmenően tudatosan törekedtünk egyfajta interdiszciplináris szemlélet érvényesítésére is. A harmadik fejezet nyitótanulmányában Renkecz Anita behatóan elemzi a Borsszem Jankóban 1868–1875 között megjelent Jókai-paródiákat, és írása amellett, hogy jól megismerhető belőle a korabeli politikai humor, jelentős mértékben hozzájárulhat ahhoz is, hogy oldódjon a Jókairól mint nemzeti ikonról élő, sokszor túlzottan merev kép. Jókainak a munkásmozgalomhoz való viszonyát elemző Vörös Boldizsár-írás, nem különben Géra Eleonóra tanulmánya a korabeli magyar gyermekvédelem problémáiról, a Nagypénteki Református Társaságnak és az egyesület életében aktív szerepet vállaló Jókay családtagoknak a nincstelen gyermekek megsegítése érdekében kifejtett tevékenységéről a modern fejlődésnek már azokat a tüneteit helyezi a vizsgálat középpontjába, amelyekről a kor sokszor túlzottan optimista elbeszélései gyakran megfeledkeztek. Az őszi számot végül Szívós Erika elemzése zárja, amely az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című, eredetileg Rudolf trónörökös kezdeményezése nyomán és Magyarországon Jókai hathatós közreműködésével készült kiadvány Budapest-kötetének kedélyes hangvétele mögé nézve meggyőzően mutatja ki a századvégi magyar nacionalizmus egyoldalúságait: a társadalmi problémák tárgyalásának hiányát és a nemzetiségek háttérbe szorítottságát. A szöveges hagyatékra koncentráló tanulmányok után a téli számot nyitó negyedik fejezet írásai a fennmaradt tárgyi örökség világának bemutatására tesznek kísérletet. Ennek során megismerkedhetünk az író Jókai Mór életének talán két legfontosabb terepével: a szőlővel és a dolgozószobával. Az előbbit M. Szilágyi Kinga tanulmánya mutatja be, míg az utóbbin Kalla Zsuzsa kalauzolja végig olvasóinkat.